A gyerek gyereklétének minden pillanatában, minden szavával és cselekedetével arra tör, hogy tágítsa mozgásterét. Több szabadságot, több játékot, több lehetőséget akar kiharcolni. Ebbéli igyekezetében kér még egy mesét, csak még tíz perc tévézést, és ez motiválja, hogy végigkutassa a szülők zsebét az ottfelejtett apró után. Van, amiben enged a szülő, van, amiben nem. De ha egyszer megengedte, hogy a srác nyolc helyett fél kilencig legyen fent, akkortól a fél kilences lefekvés a kanonizált, és a gyerek harcba indul a kilenc óráért.
Ez rendben van így. Mi is így csináltuk, a szüleink is és az unokáink is így fogják. És minden gyermek a felnőttkorba érve veszi észre, hogy pont addigra kapta meg azokat a jogokat, amelyekért harcolt, amikor a felnőttek maguktól is megadták volna neki, mert addigra tanulta meg, fogadta be a felnőtt társadalom normáit, kötelmeit. Hogy gyermekként felesleges lett volna plusz jogokat kiharcolnia, azt nem hiszem. Ebben a folyamatban tanulja meg a gyerek, hogy a jogok nem járnak, nem adományozódnak neki, hanem azokért meg kell küzdeni.
A magyar kormány jelenleg vadul küzd jogaiért. Azt kiabálja a nyugatnak, hogy igenis ő már elég nagy ahhoz, hogy ne a macskaasztalnál kelljen ülnie, hanem a nagyok között. És hogy igenis, már egészen felnőtt, tehát tessék hagyni békében berendezni a szobáját úgy, ahogy ő akarja: ne szóljanak bele a felnőttek, ha ő éppen lila orrszarvúkat akar festeni a plafonjára.
De a felnőttek ezt jobban tudják, még ha a gyerek nem is hiszi el. És rendreutasítják a gyereket, kitakaríttatják vele a szobáját, és nem engedik a nagy asztalhoz, amíg a macskaasztalnál lemalacolja a terítőt és szőlőmaggal lövöldöz a testvéreire.
És a papa természetesen észreveszi, hogy a szekrénybe akasztott zakó zsebéből eltűnt a pénz. Nem szól a gyereknek, mert minek. Csak többé nem hagy a zsebében pénzt. És nem veszi meg gyereknapra a kisdömpert. Nem magyarázza meg, miért, a gyerek meg nem fog rákérdezni, miért apadt el a szekrényben a pénzforrás. A megígért dömperre is csak akkor kérdez rá, ha komolyan azt hiszi, a papa hülye, és nem vette észre a lopkodást.
Nehéz dolog a felnőtté válás. A gyerek roppant magányos ebben a harcban, de hisz magában, hát folytatja. Az én fiam mondta anno, hogy belőle ugyan nem lenne képes a hadsereg menetelő, szalutáló bohócot faragni. Csak annyit mondtam neki, hogy a hadseregnek négyezer éves gyakorlata van a fiatalemberek betörésében, mert már Egyiptomban is voltak krakéler ifjoncok, dacosan önállók és fegyelmet nem tűrők, hát az idők során a hadsereg valamennyi ellen kifejlesztette hatékony meggyőző eszközeit. Hát valahogy ilyen a nemzetközi politika és üzleti élet is: évezredes hagyományai vannak a sorba beállni nem hajlandók idomításának. Kezdetben szép szóval, kéréssel, meggyőzéssel operálnak. Aztán büntetnek — itt is fokozatosan. Nem állnak vele szóba, nem vesznek neki alvómacit, aztán jön a szobafogság, a büntető feladat, és ha ez se segít, akkor bizony verés a vége.
Így vagy úgy, de a gyerek fel fog nőni.
