A feminista hevület megszüli a maga ellen-hevületeit, így érthető, hogy Gyuri is egy olyan attitűdre helyezte magát a női nemmel szemben, ami körülbelül úgy írható le, hogy: „na, ha nektek egyenlőség kellett, hát akkor legyetek is egyenlőek!”, és ehhez következetesen igyekezett ragaszkodni. Már ugye ha tehette. Főnökével utaztak éppen, két férfi elöl, két női kolléga hátul, megérkeznek a célhoz, főnök ugrik ki fürgén, nyitja a baloldali hátsó ajtót, miközben nonverbálisan ösztönözni igyekszik Gyurit hasonlókra a másik oldalt illetően. Főnökkel nem illik ujjat húzni, Gyuri nyitja hát a hátsó ajtót a mögötte ülő hölgynek, de az ábrázata erősen limonádéba való. Hölgyek ki, épületbe be, Gyuriba nagy levegő úgyszintén be, főnök mutatóujja preventíven fel:
— Gyurikám, mielőtt bármit is mondanál, tudd, hogy ez nem az, amire gondolnál. Gyuri, ez csak a gyerekzár volt.
Például egy fénykép. Az ugye demennyire hogy. Miközben egy nyavalyát. Ez egyszerűen szemléltethető, nem kell más hozzá, csak egy zoom objektív. Gibbs óta tudjuk, hogy a rendszereknek nincs korlátlan szabadságfoka, így az sem meglepő, ha az állítható gyújtótávolságú objektívek (a továbbiakban: zoom objektív) is törvényszerűen választás elé állítanak minket: minél rövidebb a gyújtótávolság, annál több minden fér rá a képre, és fordítva. Én állítom a paramétereket, tehát én fogom eldönteni, hogy mit mutatok meg az objektivitás jegyében. Az alábbi képen ezt próbálom szemléltetni: a pirossal jelzett téglalapok pont olyanok, mint ha a lencsével a valóságban is rázúmoltam volna az adott részletre.
Valami ilyesmivel trükközik (többek között) a mostani hatalom is. Hogyne, igaza van abban a kedves olvasónak, hogy mindegyik ezt csinálja, nem is ez a legnagyobb bajom, hanem a mérték. Olyan szinten keretezi át a vitákat, hogy az ember elborzad: ezek tényleg a szó szoros értelmében meggárgyultak. Mit kell tolni ahhoz, hogy az ember forradalomnak lásson egy választást, a nemzeti együttműködés rendszerének az országgyűlést, valamint a szabad választás netovábbjának a magánnyugdíjpénztár helyett a kincstári választását, 97%-os arányban?
A trükk az, hogy borzasztóan le kell szűkíteni a kontextust, és kis szerencsével az emberek készségesen hozzászűkítik a tudatukat is. Ők azért hiszik el, hogy volt szabad választás, mert el akarják hinni. De ha már hinni akarják, akkor szeretnék jól meg is racionalizálni. Azért hiszik el, mert igaz, mert objektíve igaz. Ami egy kellően szűk kontextusban akár még úgy is lehet. Az alábbi ábrán egy grafikonba zúmoltam bele: ott állunk az „A” pontban és döntenünk kellene, hogy merre tovább. Ebben a keretezésben elég jól lehet érvelni a piros vonal mellett, hiszen szemmel láthatóan kevésbé meredeken csökken, mint a zöld. Melyik tehát a helyes út? A pirossal jelzett, jóhogy.
De mi lenne, ha picit hátrébb lépnénk, vagy maradjunk a példánál, úgy zúmolnánk rá a grafikonra, hogy abból lényegesen több látsszon?
Hoppá. Ebből a perspektívából már nagyon úgy tűnik, hogy a zölddel jelzett utat egy szinuszfüggvény ír le, míg a piros egy logaritmusfüggvény „nyomvonala”. Így nézve vajon tényleg annyira jó dolog az „A” pontban a piros utat választani? Megéri-e a rövid távú előnyökért megkockáztatni azt, hogy a „B” pontban mégsem tudunk korrigálni, mert nem leszünk már képesek visszatérni a zöld vonalra? Tudunk-e erről egyáltalán vitatkozni, rá lehet-e venni az érdeklődőket arra, hogy időnként lépjenek hátrébb kettőt, zúmoljanak úgy, hogy minél több minden beleférjen abba képbe? Pillanatnyilag nem úgy tűnik. Túl hosszú ideje mondogatja azt a Fidesz, hogy az általa bemutatott képkivágáson kívül nincs is semmi, vagy ami volt, az már megbukott; hogy nincsenek függvények, vagy ha mégis, akkor azokra nem a matematika az irányadó, hanem a létezés magyar minősége. Na ja, kétharmaddal az egy is prímszám.
Pedig milyen könnyű erre ráfaragni! Az MSZP gyönyörűen demonstrálta ezt, az SZDSZ meg még annál is inkább. „A lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle” — gondolná az ember, és azt is gondolná, hogy érteni fog, mert az okos a más kárán is. A Fideszre szerintem nem a szocik jelentenek rövidebb távon veszélyt, hanem sokkal inkább a radikálisok, hívják őket most Jobbiknak, három év múlva meg bárminek. A Fidesz ezzel a valóságtagadó, immár a szó szoros értelmében betegesnek tűnő szűklátókörűségével kifejezetten a szélsőségeknek kedvez: azoknak, akik még ha akarnának, sem képesek arra, hogy némileg tágabb perspektívában szemléljenek bármit is.
Vajon belegondolnak most a Fidesz talpasai, no meg azok, akik magukat valamiféle nemzeti burzsoáziának szeretnék látni és láttatni a Fidesz kegyéből, hogy ha elkúrják és jönnek majd a radikálisok, akkor azok nem nagyon fognak cicózni, hanem akasztanak? Magukra öltik a sakálos mellénykéjüket és elkezdik szolgáltatni az igazságot, de úgy, hogy ennek a szerencsétlen Hagyónak a bilincsbe verése laza vasárnapi matiné lesz ahhoz képest?
Hova fog majd akkor kapkodni Orbán Viktor? Dávid Ibolyához, mint a 2006-os bohózatban? Kicsit úgy vagyok ezzel, mint ahogyan a hollandok lehettek a tizenhetedik századi tulipánhagyma-őrületükkel, állandóan azt várom, hogy végre valaki a homlokára csapjon: emberek, de hülyék is vagyunk mi! — és egyik pillanatról a másikra vége legyen ennek a bad tripnek. Lejövünk a szerről, hátrébb lépünk vagy kettőt, hogy látsszon az a kurva grafikon rendesen, hadd tudjuk miről vitázunk, ha már — de nem. Majd. Esetleg. Talán. Addig viszont inkább újból egy kis ungabunga.
