Nyugodt ember volt.
Amikor 1986-ban kiestek a franciák ellen, válaszolt az újságírók kérdéseire, majd zsebrevágta a pipáját, és elindult a többiek után. Nem tűnt idegesnek, pedig épp a karrierje végére ért. Csak később kezdett füstölni a zsebe.
Játékosként védekező fedezetet játszott az Inter, a Catania, a Taranto színeiben, 251 meccsig jutott. Egyszer még be is válogatták, 1955 novemberében Puskást kellett fognia Budapesten.
Még nem az olaszok nyertek, hanem a legendás története végéhez közeledő Aranycsapat, néhány helyen frissítve: Faragó védett, Szojka söprögetett, Kotász zakatolt Bozsik Cucu mellett, Tóth II. robogott a jobbszélen, a poétikusan ifjú Tichy Lajos volt a center. 2:0 ide.
Egy kisebb kitérőt nem számítva sosem volt klubedző, az olasz szövetség alkalmazásában állt: 1969–75 közt mint az U 23 válogatott vezetője, 1975 és '86 közt mint szövetségi kapitány.
Marcello Lippi mondta róla: „Az én edzőm is volt, amikor az U23-as válogatottban szerepeltem. Mindig is közel állt hozzám, sok szeretetet kaptam tőle.”
1975-ben egy dupla kudarc után lett kapitány: Olaszország, a '68-as EB győztese ki se jutott a '72-es belgiumi kontinensvetélkedőre: a '70-es VB ezüstérmét 7'4-ben sima kiesés követte. Tizenhat meccsen még ketten kapitánykodtak Fulvio Bernardinivel, aztán '77 őszétől már csak ő irányított.
Összesen 104 meccset jegyzett, ezzel rekorder az olasz futballtörténelemben. A legendás Vittorio Pozzo, '34 és '38 világbajnokainak edzője 95-ig jutott…
1978-ban is jó csapata volt már, ezt nemcsak Baróti Lajos válogatottja szenvedte meg a VB-csoportban, hanem a fiatal Platinival érkező franciák, sőt, a későbbi világbajnok argentinok is. Utóbbiak sorra fennakadtak a technikás, cseles, okos védőfalon. Három győzelem, 6-2-es gólkülönbség.
Bearzot szerette a támadó focit, akkor Causio, Rossi és Bettega bárkinek tudott meglepetéseket okozni. A középdöntőben simán elintézték Ausztriát (Prohaska, Krankl),
ikszeltek a németekkel, aztán a kor holland nehéztüzérei, Haan és Brandts 30-40 méterről lőtt irdatlan góljaikkal a bronzmeccsre küldték őket.
Itt a brazilok ellen megint egy nagy lövés lett Dino Zoff veszte, Nelinho éles szögből lőtt találata ellenére az a negyedik hely szép reményekre jogosított.
1980: újabb negyedik hely, ezúttal EB-n. Kis szépséghibával: Itália volt a rendező. Bearzot, ki tudja miért, kipróbálta — hazai környezetben! — a catenacciót.
A mérleg: 1 győzelem Anglia ellen, 3 döntetlen, 2-1-es gólkülönbség 4 meccsen… Nem ez volt pályafutásának legjobb tornája.
A bronzmeccsen a Panenka irányította csehszlovákokkal vívtak éjszakába nyúló 11-es párbajt. Itt bőven esett gól: 9-8 oda, az olasz drukkerek lógó orral mentek haza.
Aztán beütött a totóbotrány, eltiltások tömegével, a válogatott gólzsákját, Rossit 2 évre elmeszelték.
Így érkezett el '82, a spanyolországi VB. A kapitány kijárta, hogy Rossi játszhasson. Nem úgy indult, mint egy romantikus hősköltemény. Lengyelország, Peru és Kamerun ellen 3 döntetlen.
A csapat szenvedett, a nézők is. Az olasz sajtó Rossi és Cabrini férfiszerelméről értekezett, a vérmesebbek kilószám rohasztották a paradicsomot, várva a hazaérkezőkre. Bearzot hallgatott, szívta a pipáját, és nem nagyon állt szóba újságírókkal.
A középdöntő első meccsén megverték Argentínát, a dél-amerikaiak lábai úgy néztek ki utána, mint a vágóhíd. Maradonát Gentile fogta, mit fogta: rúgta, csípte, marta, ahol érte.
20 éves egyetemista voltam, romantikus futballimádó, társaimmal együtt. Gyűlöltük őket. Alig vártuk, hogy a brazil álomcsapat: Zico, Socrates, Eder végre leszámoljon velük, és hazaküldje a „digókat.” Bársonyos eleganciával, udvarias tánctanár módjára bántak el Pelé utódaival. Sportszerűek, finomak és hatékonyak voltak. Hüledezve ültünk, amikor Rossi, a kis totócsaló háromszor is megszerezte a vezetést. Kettőre még érkezett válasz….
Amikor Zoff megfogta Socrates 3 m-es fejesét, nem nagyon hittünk a szemünknek.
A Bonieket nélkülöző lengyelek elleni 2-0 a döntőbej utásért ehhez képest szabadedzés volt. Rossi, a kapitány kedvence lőtte mindkettőt…
A döntőt a németekkel vívták, akik a franciák elleni elődöntőn több évtizedre megutáltatták magukat. Ahogyan Schumacher leütötte Battistont, az felért egy kivégzéssel. Kísértett a brazil meccs: körbeadogatták a németeket, finom trükkökkel macska-egereztek velük, természetesen Rossi kezdte a gólgyártást, de aki látta, nehezen feledheti pl. Tardelli diadalüvöltését is saját gólja után, vagy a protokollt mellőzve önfeledten üneplő Sandro Pertinit a spanyol király oldalán. 3-1.
Elnöki különgéppel mehettek haza, a gólkirályt az államfő majdnem örökbe fogadta, Bearzot pedig a mennybe ment a sajtónál. Ez volt a csúcs.
Aztán Fortuna visszaütött. Az azzurik a következő tíz válogatott meccsükből kettőt nyertek meg: Görögország és Ciprus ellen. Zoff egy, a románoktól kapott 35 méteres potyagól után vonult vissza. Rossi többet volt sérült, mint egészséges.
A '84-es EB-re ki se jutottak. A '86-os VB volt a kapitány búcsúja: a nyolc közé jutásért vesztettek a fénykorát élő francia válogatott ellen. Nem ült többet kispadra.
Ha azt mondják, Bearzot, sokunkban '82 kábító nyara ködlik fel, a kétarcú, ellenszenvesből fokozatosan szórakoztatóvá, majd zseniálissá váló csapattal. Ez az, ami megmarad. Mint a 2004-es pólódöntő.
Nagy temetése volt, írják a lapok. Ott volt mindenki, aki komolyan megfordult a keze alatt. Paolo Rossi azt mondta: „Minden kétséget kizáróan Enzo Bearzot az egyik legnagyobb olasz a 20. században. Az apámként tekintek rá. Mindent neki köszönhetek. Nélküle nem tartanék itt. Ő egy hihetetlenül őszinte ember és nagyszerű edző volt.” Dino Zoff hozzátette:”Nagyon fáj, hogy elvesztettünk egy ilyen nagyszerű és becsületes embert. Egész életemben emlékezni fogok rá.”
Nyugodjék békében!
