Érdekes világ ez, ahol aki még nem élte át, az nem tudja, hova fog ez vezetni, aki meg átélte, az rezignáltan beletörődik, mert ismeri a játékszabályokat. Tudja jól, lehet benne élni, azt is tudja, hogyan. Látom, hogy most nincs senki, aki utcára vinne engem, és tudom, hogy mire kerülközne valaki, nem lesz hely szólnia, hogy hol gyülekezzem. Sebaj, ezt már ismerem, az első harmincöt évem ebben telt, veszett már több is Mohácsnál. Ülünk a gép előtt, okosan elbeszélgetünk egymással arról, hogy ez mekkora disznóság már, és hogy sebaj, mi tudjuk a kerülő utakat, mindenféle firnyákos trükkökkel ki tudjuk játszani a törvényeket. Eszünkben sincs azt mondani, hogy nem, nem játsszuk ki a törvényeket, hanem a sarkunkra állunk, csináljuk, ahogy eddig, és vállaljuk felemelt fejjel a következményeket, leszünk egy Dimitrov a bíróság előtt. Pedig ha a törvények kijátszására spekulálunk, ha a kiskaput keressük, akkor részeseivé válunk a játszmának. Amelynek szabályai nem csak azért vannak kiskapukkal kódolva, mert a szabályalkotó hülye, hanem azért is, hogy ne a kasza egyenesítésén gondolkodjunk.
Európában a XII–XIV. századi járványok felszabadították a parasztság jelentős részét, mert a munkaerőpiaci kereslet-kínálat szigorú törvényei engedményekre kényszerítették a földtulajdonosokat. Magyarország ebből kimaradt. Mi már akkor is egyedi, csak ránk szabott gazdaságpolitikát folytattunk. Nálunk még 160 évvel ezelőtt is jobbágyság volt. Mi szépen átugrottuk a polgárosodás nagyját, hogy lehetőleg tiszta jobbágyi tudattal vethessük be magunkat a szocializmus óvó karjaiba. Aztán jöttek az utolsó 20 év vicces kísérletei a szarból vár építésére, amíg most megint ránk szólt a kápó, hogy vége a cigiszünetnek, merülés következik. S mert tudjuk, hogy nála van a korbács, és nem viccel, engedelmesen elnyomjuk a staubot, veszünk egy nagy levegőt, és tesszük a dolgunkat, kedves barátaim. És ugye, annyira nem is rossz, mert bár kevés ott a levegő, de legalább jó meleg van? Jó magas az ingerküszöbünk. 160 év, mínusz a Bach-, Horthy-, Rákosi-, Kádár-korszak, nem csoda, hogy nem volt időnk elfelejteni jobbágytudatunkat. Tűrjük, hogy hülyének nézzenek. Hogy ellopják a pénzünket. Hogy elvegyék a megszólalási jogunkat.
Persze ezt csak a rosszindulat mondatja velem, aki megélhetési rettegő vagyok. Erre élvezek, pedig nem is történik itt semmi vállalhatatlan. Ellendrukker vagyok, aki kifejezetten vágyja, hogy az ország csődbe menjen. Nem törődöm a közösség érdekeivel, csak a magam konca védelmében acsargok. Hmm. Ez utóbbi valahol igaz is. Mert szabadság nem „jár” nekem, azt én kibrusztoltam magamnak. A szabadság mindig azt jelenti, hogy valakiknek valamiről le kell mondaniuk a javamra. És senki sem szeret lemondani semmiről se. Ha tehát szabadságot akarok, ki kell találjam, hogyan vegyem rá a másikat, hogy lemondjon valamiről. Szép szóval, erővel, de el kell érjem, hogy kapjak eleget mindenből, amire szükségem van: szót, helyet az asztalnál és jogot, hogy tegyek s felelősséget vállalhassak önmagamért. Most épp a szép szó hangoztatásának a lehetőségét veszik el tőlem, de hogyan mutassak erőt egyszál magamban?
