A Tamás Gáspár Miklós filozófust nyugdíjazni kívánja Boros János, az MTA Filozófiai Intézetének igazgatója. Ennél persze sokkal súlyosabb ügyről van szó: a huszonöt munkatársból tizenötöt akar elbocsátani Boros, ők már pertársaságot alapítottak. Per lesz, amit szerintem az MTA el fog veszíteni, egyszerűen munkajogi okokból.
Ez itt egy elég jó összefoglalónak tűnik a történetről.
Általában az ember azért ír posztot, mert van valamiről valamilyen határozott véleménye, és azt szeretné másokkal megosztani. Itt most másról van szó. Mindenféle gondolataim vannak az ügyről, és ezek egymásnak ellentmondani látszanak. Valójában nem tudom, mit gondoljak erről az egészről, és a nemtudásról fogok írni egy rövid posztot. Szándékaim szerint egy időre az utolsót. Most valami nagyon izgat, és amíg nem járok a végére minimalizálni szeretném az internetezéssel eltöltött időmet. "Unalmas" matematikáról van szó, nem terhelem vele az Olvasót. A Vincentbe bele-bele fogok nézni, talán írok pár soros kommentet is, de posztot majd csak akkor, ha már látom, mi az ábra.
Na, térjünk vissza a TGM-afférhoz.
Amiről egyáltalán nem akarok írni és amire gondolni, sem akarok, az az aktuálpolitikai ganéj. Felteszem, hogy Boros Jánosnak nincsenek ilyesféle motivációi.
"Az akkori főtitkár már többször felhívta a figyelmet arra, hogy külföldi publikációk nélkül nem lehetnek tudományos kutatók az akadémián. "
Például olyanok, Bolgár úr, hogy a főmunkatársnak évente egy szakmai tanulmányt kell írni. Évente egyet."
Egy olyan általános problémáról van szó, amelyet már maroz kolléga is érintett a minap. Honnan tudhatom én azt, hogy ki mennyit ér? Mennyire jó az a közgazdász, akire a srévizavéoldali lap azt írja, hogy rendkivüli tehetség, de az északészakkeleti irányultságú meg azt, hogy tehetségtelen nímand? Mennyire jó "szakértő" az a szakértő, akit a kormány szeret vagy utál, vagy inkább aki szereti vagy utálja a kormányt, és utálja vagy szereti az ellenzéket? Ki a zseniális színész, író, festő, zongorista, ki a svindler? Én ezt jó eséllyel nem fogom megtudni. A kortársság lényegi tulajdonságáról beszélünk. Le kell ülepednie a dolgoknak, és amire a dolgok kellőképpen leülepednek, a szereplők már nem fognak élni, és hát én sem. Ezt tehát egyelőre adjuk fel!
Itt most tudományos kutatókat KELL értékelni. Nem lehet vagy szabad, hanem kell. Boros úr ezt meg is tette, és a szempontrendszerét nyilvánosságra is hozta. Külföldön is kell publikálni, és évente legalább egy szakmai tanulmányt kell írni.
A külföld elég nagy: az Amerikai Egyesült Államoktól egészen Albániáig terjed. A publikáció fogalma is elég széles. Vannak olyan konferenciák, amelyek proceeding-eket adnak ki, de ezeket általában nem nevezhetjük valóságos peer-reviewed publikációnak. A tudományos folyóiratok, a külföldi tudományos folyóiratok pedig nagyjából úgy rangsorolhatók, mint a futballcsapatok. A Real Madrid és a Faröer-szigeteki Halász SC más-más kategóriában van.
A szakmai tanulmány leginkább úgy különböztethető meg a publicisztikától, hogy az előbbi tudományos szaklapban jelenik meg, utóbbi pedig valamilyen napi-, heti-, havilapban. Az a szakmai tanulmány, amely egy roppantul gyenge, a nemzetközi szakma által egyáltalán nem értékelt folyóiratban jelenik meg, ugyan miért is lenne értékesebb, mint egy jó esszé? Pláne, miért is értékesebb, mint egy vaskos könyv??
http://lamp.infosys.deakin.edu.au/era/?page=jmain
http://lemmingsblog.blogspot.com/2007/06/best-philosophy-journals.html
A fenti listákon a tudományos folyóiratok egy-egy rangsora található (érdemes rákeresni az újságra, ha nem találjuk az ERA listán — van pár olyan lap, amely csak így kereshető).
Látható pár különbség a rangsorokban. Mindazonáltal, ha egy lapot sehol sem rangsorolnak (vagy mindkét helyen a legalacsonyabb kategóriában), akkor kimondhatjuk róla, hogy nem túl jelentős (én most kimondom, amibe ez nekem kerül).
Ha külföldi publikációkkal és szakmai tanulmányokkal akarjuk megmérni a kutatókat, akkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy milyen lapokban jelentek meg. Az MTA Filozófiai Intézet munkatársainak — közéjük értve Boros igazgató urat is — nem nagyon vannak cikkei a magasabban jegyzett lapokban. Van pár filozófus (jellemzően fiatalabbak) Magyarországon, akiknek igenis vannak cikkei a legjobb lapokban is, de tényleg nagyon kevesen. Amennyire én ezt át tudtam tekinteni, tíznél kevesebben.
Tudomásul kell venni, hogy Magyarországon a filozófiai hagyománynak volt nem része az, hogy előkelőbb folyóiratokban publikáljon az ember, és az igazság az, hogy máig sem része. A közgazdaságtudományban is hasonló a helyzet. A matematikában, fizikában, biológiában igen, a társadalomtudományokban, bölcsészettudományokban pedig nem.
Ez viszont azt jelenti, hogy sajnos, így nem lehet mérni a kiválóságot. Nagyon jó lenne, ha mérhetnénk így, de hát nem lehet. Másfelől... Húsz év telt el a rendszerváltás óta. Számos fiatal filozófus külföldön szerzett doktori fokozatot. Egy jobb nevű amerikai egyetemen végzett filozófus már a doktori disszertációját is olyan helyen fogja publikálni, amiről egy idősebb magyar akadémikus nem is álmodhat. És ez ugyancsak érvényes a közgazdaságtudományra. A legtöbb magyar akadémikusnak a legjobb lapok közelében sincs cikke. Vagy mert nem volt ilyen hagyomány, vagy mert volt egy nagyon komoly kontraszelekció, és nem érzem magam kompetensnek arra, hogy eldöntsem: inkább az előbbiről vagy az utóbbiról van-e szó.
Igazságosnak, méltányosnak kell lennünk az emberekkel, ugyanakkor kötelességünk a valódi tehetség, kiválóság támogatása. Hogyan ítéljük meg Tamás Gáspár Miklós életművét? Egyszerűen fogalmam sincs róla. Egy általam nem ismert matematikust esetleg meg tudok ítélni pusztán annak alapján, hogy hol publikált — egy magyar filozófusnál ez teljesen reménytelennek tűnik. Ebből politikai botrány lesz (van), és nem kellene, hogy így legyen. Törekednünk kellene arra, hogy felismerjük a kiválóságot, hogy meg tudjuk különböztetni a tehetségest a gyengétől, de a mai Magyarország láthatóan nem akarja ezt. Naponta kiáltanak ki jó esetben gyenge-közepes, rosszabb esetben seggbuta embereket világhírű szakértőnek (ez nem a tavaszi választás után kezdődött). Egy ilyen környezetben még egy nagyon tehetséges, nemzetközileg elismert, megkerülhetetlen tudományos vezetőnek sem lenne könnyű dolga. És lássuk be, Boros János nem ilyen ember. Nehéz ügy.
