Kína nagy ország. Tökegyforma kínaiak lakják. Kétmilliárdan. Az sok. Annyian vannak, mint a kínaiak. És úgy gondolják, ők a legmagasabb rendű és legigazibb kultúrával rendelkező nép a világon. Ezt gondolja ugyan magáról és népéről San Marino öntudatos polgára is, de ha kétmilliárd ember gondolja ezt egységesen, azt akkor is komolyan kell venni, ha a szittya-szíriuszi vérvonal bizonyítottan magasabb rendű.
Az utóbbi tíz évben izgalmas projektet futtatnak a kínaiak. Fiatal értelmiségieket küldenek ki tájolni. Mennek ezek az ifjak hegyen-völgyön, és nézelődnek. Ahol találnak egy falut, oda bemennek, szokás és illendőség szerint fogadják a falu elöljáróinak hódolatát, majd megkérdik, hány 10 év alatti gyermek is van a faluban. A választ felszorozzák a területi hazugságszorzóval, elővesznek az aktatáskából egy ívet, leteszik az elöljárók elé, és azt mondják: na, akkor itt egy 12 tantermes iskola fog épülni. Egy év múlva legyen kész, akkor jövünk vissza. Aztán bemennek a házakba is és meginterjúvolják a helyi népeket. Azt kérdik, hogy mennyi jövedelmet termel a gyerek a családnak. A számokat megint csak szorozzák a biztonsági szorzóval. Aztán magukhoz kéretik a falu legokosabb huszonéveseit, és közlik velük, hogy a kezükbe nyomott papírral mikor jelentkezzenek a közeli nagyvárosban tanítóképzőbe. Mikor ezzel minddel végeztek, megköszönök a szíveslátást, az ajándékokat és mennek tovább.
Egy év után megérkezik a faluba az ideiglenes tanári kar. Kihirdetik, hogy mától minden gyereknek kötelessége iskolába járni, cserébe a család gyerekenként kétszer annyi fizetést kap, mint amennyit eddig a földeken dolgozva hozott a családi konyhára. Aztán elkezdenek tanítani. Mikor újabb 2 év múlva hazaérkezik a helybéliekből képzett tanári kar, a mobiltestület felkerekedik és megy tovább.
Kétmilliárdos populáció megközelítőleg négyszázmillió gyermeket jelent. Kína az elkövetkezendő 20 éven belül tehát kitermel kétmilliárd írástudót, inkluzíve 150 millió diplomást. Mindeközben az amerikai egyetemeken – érdemes felületes pillantást vetni a publikációs listákra – feltűnően magas számban vannak a kínai, kínai nemzetiségű kutatók, professzorok. Gondolható, nem azért, mert alapvetően ostoba fajta lenne a kínai. Viszont szorgalmas. Nos, húsz éven belül lesz egy olyan ország a Földön, ahol 150 millió diplomás él, amely az utóbbi 20 év valamennyi tudományos eredményének birtokában van, mert aki azt hiszi, hogy az MIT kínai professzorai elamerikaiasodtak, és magasabb rendűnek tartják az amerikai kultúrát a kínainál, annak üzenem, hogy ólmot arannyá változtató eljárásnak vagyok a birtokában és ötszáz euróért árulom a képletet.
Na de mit is lehet kezdeni 150 millió diplomással? Pláne olyanokkal, akiknek az értékrendje, gondolkodásmódja közel annyira tér el a miénktől, mint a klingonoké. Igen, a helyes választ kopasz úr adta a harmadik sorból! Igen, a helyes válasz: bármit. És mit akarnak? Na ez a fogas kérdés, tekintve hogy a klingon gondolkodásmódról fogalmunk sincs. Az benne a szörnyű, hogy egy adott probléma megoldásának levezetését képtelenek vagyunk felfogni, csak a végeredményt látjuk, és végeredményben mindig ők jönnek ki a dologból jobban. Tehát egy dolog biztos: rá fogunk baszni, mert bármilyen gondolkodásmód alapján lépnek is, enni és lakni mindannyian akarnak majd, és sajnos ahol most laknak, ott nem terem elég kaja, és nem fognak elférni.
Ez ellen nincs mit tenni, ezt a meccset elbuktuk most és mindörökké, ámen. Na de addig mit csináljunk? Kárpézzuk a diemet? Nem is lenne rossz, ha éppen nem egy olyan gödör fenekén ülnénk kimarjult hátsóval, ahol lehetőségeink Csimborasszója, hogy vonyíthatunk a Holdra.
Kis szerencsénk, hogy egy olyan földdarabon lakunk, amely képes minket eltartani. Ennivalóval legalábbis. És ráadásul messze vagyunk Kínától. Ha Kínának területi problémái akadnak, azokat nem itt fogja kezdeni megoldani. Még 2-3 nemzedéknyi időbe beletelik, míg ideérnek. Ameddig azonban nem, fel kellene készülnünk, hogy hasznos és szükséges másodrendű polgárai lehessünk a Han Birodalomnak. Ehhez akkoriban már nem lesz elégséges, ha egy norvég diáknak le tudunk számlázni egymilliót a gulyáslevesért.
Ekkorra képzett népességet kell tudnunk a hódítók rendelkezésére bocsátani a magunk jól felfogott érdekében, tekintve hogy a donyecki, namíbiai és a belső-mongóliai bányákban a munka nehéz, a rabszolgát rémesen rosszul fizetik és nincs betegszabadság. Viszont a képzett, kreatív, szorgalmas mérnök, kőműves, kutató, tanár, orvos, esztergályos és programozó mindig dupla fejadag rizst jussolhat majd a nap végén.
