Aki esetleg azt gondolja, hogy most arról fogok írni, hogy Orbán valamiféle diktatúrát épít, fasizálódik, mitomén, és valami sátáni terve van arra, hogy legyen az ország örökös ura, az csalódni fog. Nem, nem gondolom, hogy ami itt most folyik, az teljesen OK, bizonyos dolgok mintha elég rendesen nem lennének OK, csak most valami egészen másról lesz szó.
Orbán Viktor azt akarja, hogy Magyarország kerüljön a világon a versenyképességi rangsorban az első harminc közé. Erról az álomról beszélek.
Magyarország versenyképességét bizonyára javítja az, hogy csökkentik a munkavállalókat és munkaadókat terhelő adókat, valószínúleg kis mértékben rontja a bankadó bevezetése, ez azonban nagyjából az 52-edik és a 48-adik hely közötti különbséget jelentheti.
Orbán erős Magyarországról álmodik — egy, a jelenlegi Magyarországtól minőségileg különböző, fejlett európai országról. Egy kelet-európai Hollandiáról. Nem egy Szlovákia II-ről.
www.oecd-ilibrary.org/content/book/sti_scoreboard-2009-en
Érdemes megnézni ezeket az adatokat, különösen a lap alsó részén található "Investing in the Knowledge Economy" részt.
Magyarországon az egy korosztályban megszerzett doktori címek jelentősen elmaradnak az OECD átlagától, és a műszaki-technológiai Ph.D-k aránya egészen brutálisan elmaradva még Szlovákiától is. Ebben a statisztikában Magyarország a legutolsó helyen van az OECD országai között. Törökország és Mexikó is megelőz bennünket.
Igen, lehet és kell is valamit kezdeni a gyógyfürdőinkkel, a mezőgazdasággal, az alacsony hozzáadott értékű termelésben részt vevő munkahelyek is sokkal jobbak, mint a munkanélküli segély, de az orbáni álomhoz ez kevés. Ahhoz radikális minőségi változásokra van szükség, ha úgy akarjuk nevezni, forradalmi változásra. Ehhez azonban nem elég a kétharmad, hatheted, tizenkéttizenharmad. Azt sajnos nem lehet kidumálni, nem lehet vezércikkekkel, harcias beszédekkel, idióta bayerzsoltoskodásokkal megcsinálni.
A kétséges színvonalú Ph.D-et kiadó diplomagyárak kohóinak beizzasztása sem fog segíteni. Pálinkás MTA-elnök kapott hideget is, meleget is, amikor tavalyi tanévnyitó beszédében erről beszélt, pedig igaza volt. Akármilyen gyermetegen hangzik, teljesítményre van szükség, valóságos teljesítményekre, és ha ezt akarja Orbán a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezni, akkor tőlem akár nevezheti úgy is. A teljesítmény nélküli NER-t pofázásnak hívják, és ezen az országon a pofázás nem segít.
Orbán álmához az kell, hogy a világ ötven legjelentősebb multinacionális cége úgy gondolja, hogy érdemes itt fejleszteni (nem biztos, hogy az angol nyelv tanításáról szóló hoffmannrózsai tézisek ebbe az irányba mutatnak, Írország komoly előnyt szerzett azzal, hogy valójában angolul beszélnek). Olyan embert, aki leszedi a szalagról a dobozt, felteszi a szalagra a dobozt, átfesti a dobozt, bedobozolja a dobozt, Kínában érdemes keresni. Ráadásul elég sok fiatal kínai mérnök, indiai informatikus akar már egy sokkal magasabb szinten versenyezni. Velünk versenyezni, ha ez így érhetőbb. Ehhez pedig nem futballokosság kell (ami nekünk van, szemben pl. a brazilokkal és az argentínokkal), hanem mondjuk inkább számtanokosság.
Magyarországon ma egy korosztály 0,7 százaléka szerez doktorátust, amikor az EU19 átlaga 1,6, és ennek csak egynegyede műszaki-természettudományos, amikor mondjuk Chilében ez hetven százalék, de még Csehországban is ötven.
Ez azt jelenti, hogy nem nagyon van oka annak a piacvezető multicégnek éppen bennünk hinnie.
Magyarországon még az informatikai szektorban is komoly színvonalproblémák vannak, pedig szeretjük azt hinni, hogy legalább ott jobban állunk. A nemzetközi szinttől mérföldekkel elmaradó, bátran rémisztőnek nevezhető közgazdászképzést magyarázhatjuk ideológiai okokkal, de ezt sajnos nem. Nem beszélnihetünk különleges észjárásról egy olyan országban, ahol nem képeznek kiváló embereket. Engem nem zavarna a szoftnacionalista hevület, ha arról lenne szó, hogy emeljük fel a hazát a magasba, és hadd lobogjon a nemzeti haj, ha ez azt jelenti, hogy Magyarország a pofázás helyett a teljesítményt választja. Utána is szabadságharcolhatunk titokban az IMF-fel, én nem vagyok semmi jónak az elrontója, utána is tarthatunk emléknapokat bármiről, égbe emelhetjük a tekintetünket, engem aztán nem zavar, legfeljebb nem nézek oda.
Én személyesen egyre kevésbé fogok a pofázások kommentálásával foglalkozni. Lett légyen az kormánypárti vagy ellenzéki pofázás. Engem egyre jobban izgat a fenti szempontrendszer, és egyre kevésbé érdekel a szokásos brömbickélés (ez az, amit boldogult Gyurcsány Ferenc faszkodásnak nevezett a maga finom literátus módján, de itt ilyen szavakat nem használunk) a nagybetűs Nemzetről vagy a mégnagyobbbetűs Nacionalistaveszélyről. Nem állítom, hogy teljesen érdektelen, hogy ezzel nem szabad foglalkozni. Én személy szerint sokkal többet fogok helyette mással foglalkozni.
