Minden szülőnek ismerős az a lélektani pillanat, ami tipikusan egy hosszabb autóúton következik be, hogy gyerekek elvesztik türelmüket, kérdeznek, nyűglődnek, nyávognak aztán óhatatlanul kiteljesedik egymás piszkálása, lökdösése, összegyűrt cukorkapapírral való dobálózás, veszekedés és ablak le/felhúzogatása. Ismerős ugye?

Ezen a ponton már nem segít a beszélgetés, a csitítgatás és a kies tájon, amerre haladunk, nyilván az istennek sincs semmi olyan látnivaló, amivel legalább néhány percre visszanyernénk a nyugalmat. Ezekre a helyzetekre kínálok most egy - igaz egyetlen alkalommal elsüthető - eszközt. Egy történetet, amelyet a címkében csak mtb-ként jelölt barátomtól kaptam/hallottam, miként Donna Tonna történetét is. Nálunk ez bevonult a klasszikusok közé.

De vigyázat! Az alább következő mese olyan, mint egy hókotró. Magunk előtt tolva fokozódó érdeklődésüket, a végén kegyetlenül meg kell fizetnünk gyerekeinknek azért, mert hosszú percekre elvontuk figyelmüket egymás piszkálásától!

Csak úgy lisztesen

Történt egyszer, hogy a falu határában szántva, a szegényember fia egyszercsak figyelmes lett arra, hogy az eke nyomán egy aranyból készült furulya fordul ki a földből. Elcsodálkozott, kezébe vette, megtisztítgatta és megfújta. De a furulya bizony nem szólalt meg.

Hazavitte, lemosta a kútnál, kitisztította ronggyal és akkor megfújta. De a furulya bizony nem szólalt meg.

Odavitte ekkor az apjának, aki igencsak meglepődött. Kezébe vette, nézte, forgatta, majd - amilyen ügyesen az tőle tellett - a szájához vette és megfújta. De a furulya bizony nem szólalt meg.

Odaadta az asszonynak, a két lányának. Mind-mind, egyenként megpróbálták szóra bírni, hangot kicsikarni, de akárhogyan igyekeztek, egy hangot nem bírtak belőle kiügyeskedni. Az aranyfurulya néma maradt.

Nem volt mit tenni, elment a szegényember a falubíróhoz, meg kell hogy vizsgálja a dolgot valami okosabb ember.

A falubíró is azt tette, amit eddig a többiek. Kezébe vette, megforgatta. Megnézte innen, megnézte onnan, aztán szájához vette és megfújta. De a furulya bizony nem szólalt meg. Odahívta a Nagyságos Asszonyt. Mégiscsak műveltebb perszóna. Ha ő nem, akkor senki nem tud hangot elővarázsolni ebből a csodajószágból!

Jött is a Falubíróné Asszony hamarost! Jött nagy dérrel-dúrral, két kezével lökdöste félre az útjába kerülő cselédeket. Mohón ragadta meg Urától az aranyfurulyát. Arcán a vonások megváltoztak, kevélység és önelégültség áradt szét cipófején, majd habozás nélkül jókora erővel belefújt.....de a furulya neki sem szólalt meg.

Türelmetlenül hívta lányát, akinek finom lélekként, volt érzéke az ilyesmihez. A szende lány úgy fogta ujjaival az aranyfurulyát, mintha az menten összetört volna. Óvatosan, lágyan emlte puha ajkaihoz. Nem teli tüdőből, hanem finoman és érzékkel fújt bele a furulyába. A többiek, a szegényember, a falubíró, méretes neje és a bámészkodó cselédek szinte visszafojtották lélegzetüket.

Mit gondoltok, mi történt? A furulya bizony nem szólalt meg.

- Ennek fele sem tréfa! - csattant fel a Falubíró - Fel kell vinni az aranyfurulyát a Királyhoz, az udvarba!

Másnap el is indult már pirkadatkor a Falubíró egymaga, tarisznyájában gondosan elrejtve és becsomagolva az eddig némán maradt furulyát. De nem volt szerencséje. Harmadik nap haramiák állták útját az erdő közepén. A félszemű főharamia nem is látta értelmét, hogy fegyverrel fenyegesse a köpcös, gyenge Falubírót.

Rádörrent, hogy adja elő amije csak van, tudta jól, áldozata még csak elfutni sem tud. A haramiák harsány nevetéssel kárörvendeztek annak szorult helyzetén. A főharamia öntelt mosollyal nézett körbe szedett-vedett csapatán. Élvezni szokta a helyzetet, sütkérezett a sikerben.

A Falubíró nagy bajban volt, merész húzásra szánta el magát.

- Csak egy furulyám van, amit a Királyhoz viszek, de hogy adhatnám oda egy olyannak, aki még csak megszólaltatni sem tudja?!

- Egy furulya?! - vonta össze szemöldökét a Főharamia

- Az bizony!

- Hát azt nem nehéz megfújni, talán bizony gondolod, hogy nem tudok játszani rajta?! - kérdezte fenyegtően.

A Falubíró végül alkut kötött. Ha a Főharamia hangot tud kicsikarni az aranyfurulyából, akkor elveszi, de ha nem, akkor bántatlanul útjára engedi a Falubírót. A haramiák hangosan röhögtek. Emez előadta tarszinyájából a furulyát, a vezérük pedig széles mozdulattal megtörölte száját, megsimogatta szakállát, igazított egyet a bajszán. Nagy elővigyázattal, mint aki csapdát sejt, szájához emelte a furulyát, hogy belefújjon.

Senki nem tudta a bandájából, hogy mielőtt útonállásra adta a fejét, csepűrágó volt és nem volt hangszer széles e vidéken, melyen vásári mulatságokon ne játszott volna már.

Óvatosan és érzékkel fújt bele. Száján át hozzáértő beleéléssel préselte a levegőt.... a haramiák feszülten figyelték és ezt Ő is tudta jól, itt volt az ideje, hogy újra megmérettessen előttük, mint a vezérük, hiszen mindig akadt köztük egy vagy több, aki szívesen a helyére állna már.

Belefújt tehát a csodálatos aranyfurulyába éééés..... az bizony nem szólalt meg neki sem.

Vöröslő fejjel, de a többiek előtt megőrizve méltóságát, visszaadta és útjára engedte a Falubírót néma furulyájával. Nem tehetett mást, lenyelte a dühét.

Ment tovább a Falubíró, míg végre a királyi palotához ért. A bejáratnál megállította két porkoláb.

- Hova mész te jóember?

- A Királyhoz. Neki hozom ezt az aranyfurulyát, mert őt illeti, nem tudja ezt megszólaltatni senki.

- Senkiiiii ?! Adca ide, majd én megpróbálom - szólt az egyik alabárdos.

Belefújt a furulyába, de az bizony néma maradt neki is. Türelmetlenül elkapta a kezéből a másik őr. Menten a szájához emelte és belefújt. De a furulya neki sem szólalt meg!

Továbbengedték hát a Falubírót, egyenest a trónteremhez, melynek bejáratánál ott állt a Kincstárnok. Éles szeme rögtön kiszúrta az aranyholmit. Kérdés nélkül kikapta a a Falubíró kezéből és méricskélve, forgatva úgy hallgatta végig annak történetét, hogy közben rá sem nézett.

Tudta ám a Kincstárnok, hogy be kell engednie a Király elé, de előtte csak tesz egy próbát - hátha meg van mérgezve vagy ilyesmi - odaadta egy arra járó szolgának, hogy fújjon bele. A szolga megfújta, de nem történt semmi.

Most a Kincstárnok következett. Hitetlenkedve fújt bele a hangszerbe, de a furulya bizony nem szólalt meg.

Alázkodva járult a Falubíró a Király színe elé, szinte fel sem mert pillantani amíg előadta, széles e vidéken nincsen ember, aki a furulyából hangot tudna kicsikarni. A Király némán hallgatta a csodálatos furulya történetét. Mikor az befejezte, méltósággal emelte királyi ajkaihoz és kecses tartással fújta meg az végre az aranyfurulyát..... De a furulya bizony nem szólalt meg, neki sem.

Sietve összehívta minden művészét, tudósát, messze földről híres zenészeket hívatott az udvarába. Azok megvizsgálták, lerajzolták, kipucolták, felmelegítették és lehűtötték, de megszólaltani bizony nem tudta a furulyát egyikük sem!

Ekkor elhatározásra jutott a Király, körbeküldi az országában az aranyfurulyát, járjon az városról városra, faluról falura és annak aki meg tudja szólaltatni, nekiadja országát és fele lányát. Így is történt.

A titokzatos néma aranyfurulya végigjárta a birodalmat, de egy ember, annyi nem sok, senki nem tudta megszólaltani a furulyát. Míg végre egy napon a furulya és királyi díszőrsége éppen ahhoz a faluhoz nem ért, amelynek határában a szegényember fia megtalálta.

A falu főterén emelvényt ácsoltattak, ahogy mindenütt szokták. Kidobolta a falubíró, hogy másnap pontban délben, mindenki legyen a téren és aki megszólaltatja a furulyát az elnyeri a Király jutalmát!

Ott sündörgött az egész falunépe, jöttek és mentek az emelvényre, próbálgatták szorgosan, de senki nem tudott egy hangot kicsikarni az aranyfurulyából. Fújták erősen, szelíden, lágyan, érzékkel és mindenféle érzék nélkül. Mindannyian hasztalan. De a furulya bizony nem szólalt meg egyiküknek sem.

Egyszercsak észreveszi a Falubíró, hogy a szegény molnárlegény oldalt bámészkodik. Neki bizony esze ágában sem volt felmenni az emelvényre és próbát tenni.

Erőszakkal odaráncigálják át a porkolábok, lándzsájukkal még döfögetik is egyben, hogy felmenjen az emelvényre. Egyszeriben néma csend lesz, elhallgat a zsibongó tömeg. Minden szem, az egész népség feszülten figyeli a tétova molnárlegényt, aki ahogy volt, csak úgy lisztesen, odament a hangszerhez, hetykén a kezébe veszi.

A szájához emeli és megfújja.... De a furulya bizony neki sem szólalt meg.

(Vége)