Ezekkel a szavakkal kezdődött a mai posztunkkal azonos című beszámoló, több mint 25 évvel ezelőtt a Labdarúgás-ban, a Szovjetúnióban rendezett Ifjúsági Európa Bajnokságról. Látnoki szavak voltak ezek. Ami ma már kesernyés emlék, az akkoriban váratlan siker volt, előtte pedig közöny kísérte. Én legalábbis így emlékszem.
Aligha hozta lázba a kor focirajongóit az a tény, hogy a magyar ifjúsági válogatott - Romániát legyőzve - kijutott a kontinens tornájára. Tegyük a szívünkre a kezünket: Mi akik akkoriban meccsre jártunk, közvetítéseket néztünk és sportlapokat böngésztünk, nem nagyon álltunk meg arra a hírre, hogy mit játszott és milyen csoportba került ez a fiatal csapat. Bicskei Bertalan neve is inkább aktív játékosmúltjából, semmint ennek a csapatnak a vezetőedzőjeként volt ismert. '84 júniusa előtt pedig jó esetben is ha két-három játékost tudott volna név szerint említeni egy átlagos focidrukker.
Teljesen igaz volt az a megállapítás, hogy ez az ifjú csapat, az ismeretlenségből, a közönyből, vagyis a semmiből emelkedett ki és jutott a lehető legmagasabbra. Az elvárások súlya - fogalmazzunk így - nem nyomta a vállukat...
Persze ebben nem csak mi voltunk a ludasak. 1984 tavaszán, a futballszerető közvélemény inkább a Dózsa KEK menetelésével, az olimpiai válogatott bukásával és a fokozatosan magára találó Mezey-féle nagyválogatottal volt elfoglalva. Nem különben a sajtó, a média.
Mostani posztunk névadó cikke, 1984-ből
Ez olyannyira igaz, hogy a nyári tornán mindössze egyetlen tudósító (a továbbiakban: A Tudósító) volt jelen a teljes magyar sajtóból, akinek kilétére - ha még nem találtátok ki - a későbbiekben majd fény derül. Sem a Televízió, sem a Rádió, sem pedig a sportlapok nem látták szükségesnek, nem fókuszáltak arra, hogy mire visszük majd Minszkben és Moszkvában. Aki tehát figyelemmel akarta kísérni, annak jelentős erőfeszítéseket kellett tennie, hogy naprakész legyen abban a korban, ahol még nem volt Internet, nem voltak sporttelevíziók.
És most visszatekintünk az IFI Európa Bajnokság hőseire, diadalukra, életükre és megkíséreljük összefoglalni, hogy később hogyan alakult sorsuk.
A selejtezők
1953 Brüsszel és 1960 Bécs. Vagyis ekkoriban már 24 éve volt, hogy a fiatal magyar labdarúgók utoljára Európa legjobbjainak mondhatták magukat. A brüsszeli sikercsapatból Rajna és Tichy, a bécsiből Mészöly, Káposzta, Ihász és Farkas utóbb beírták magukat a futballtörténelmünkbe.
Az ellenfél most Románia. Az első mérkőzés hazai pályán, Csepelen. Kínkeserves 1:0 a vége, amely igazán nem jelent-, és nem is ígér többet egy mínuszos hírnél. Bicskei legényei nem túl sok reménnyel utaznak a nagyváradi visszavágóra, ahol eldől majd a továbbjutás sorsa.
Kezdőcsapatunk a hazai románok elleni selejtezőn
Pintér, Szélpál, Deák, Vincze, Kovács E., Keller, Csucsánszky, Zsinka, Takács, Petry, Kovács K.
Ugyanazon az április napon, amikor a magyar olimpiai válogatott reményei elszálltak a Megyeri úton, a Bulgária elleni 1:1-el (igaz, később derült ki, hogy az Olimpiára úgysem mehettek volna ki), amikor a nagyválogatott és az utánpótlás-csapat is csak a partvonalról személte a továbbjutókat, Nagyváradon 30.000 néző (!) előtt lépett pályára az ifjúsági válogatottunk, hogy megküzdjön a döntőbe jutásért.
Kovács Ervin harca a román védőkkel
Az esélyesek tehát semmilyen szempontból nem mi voltunk. A románok táborba gyűjtötték országuk különböző részeiből a legtehetségesebb 50 fiataljukat és együtt edzve, készültek a megmérettetésre. Már három éve együtt laktak, jártak iskolába és játszottak. Ennél többet az összeszokottság érdekében tenni nem lehet.
Felesleges is tovább ecsetelni azokat a kilátásokat, amelyekkel egy vérszegény 1:0 után a válogatott pályára lépett, a teltházas nagyváradi arénában.
És ott az első csoda megtörtént! A körülményeket semmibevevő csapat, az első félidőben Orovecz góljával vezetést szerzett, majd a második játékrészben Zsivótzky góljával, óriási meglepetésre 2:0-ra győzött és ezzel - 3:0-ás összesítéssel - kijutott az IFI EB-re.
Megszületett a "Reménységek csapata".
Kovács Kálmán fejel kapura (a kép még a hazai mérkőzésen készült)
A selejtezőket tehát sikerrel vettük, de - mint fentebb írtam - erős túlzás volna azt állítani, hogy ezzel a csapat máris reflektorfénybe került.
Az utolsó említésre méltó siker ebben a kategóriában a hazai rendezésű EB-n, 1976-ban elért csoportgyőzelem volt.
Az addig igazán mostoha körülmények között készülő fiatalok, igazi közösséggé formálódtak Bicskei Bertalan keze alatt.
A lehetőségek útja tehát megnyílt. Ennek ellenére a minszki, majd a moszkvai megmérettetések a magyar szurkolótábor csaknem teljes kizárásával zajlottak.
Az Európa Bajnokság
Éppen a rendelkezésre álló információk szegényessége miatt, viszonylag gyorsan áttekintjük a magyar csapat EB szereplését. Sajnos még a mai sajtóban is zömmel csak utalásszerűen találhatunk adatokat arról, hogy az EB-n milyen ellenfeleket és milyen eredménnyel győztünk le. Ennek hiányát igyekszik most pótolni az alább következő rész - lehetőségeim határai között. De biztos vagyok benne, hogy a kommentekben kiteljesedik majd a kép!
Csoportellenfeleink Csehszlovákia, Spanyolország és Svájc.
Az első mérkőzés a csehszlovákok ellen. Jó kezdés! Az MTK-s Orovecz két találatával, valamint Kovács Kálmán büntetőből lőtt góljával, június 25-én magabiztos, háromgólos győzelemmel rajtol a válogatott. Magyarország - Csehszlovákia = 3:0
Két nappal később következnek a spanyolok. Kovács Kálmán és Zvara a gólszerzők, amire a spanyolok egy góllal tudnak válaszolni. Zvara csereként csak néhány perce volt a pályán, amikor Kovács beadását rutinos profi módjára gurította a spanyol kapuba. Szélpál László viszont nagyon-, mondhatni nagyon-nagyon közel került a kiállításhoz, amikor - még döntetlen állásnál - kegyetlenül elkaszálta az egyedül kiugró Cabralt. A már említett egyetlen magyar helyszíni tudósító nem is volt rest megszámolni: A SZEOL AK ifjú védője az eset után pontosan tizennyolcszor hajolt meg a játékvezető előtt, majd miután kiderült, hogy ezzel megúszta a piros lapot (egy sárgával) még pukedlizett is. A csapat tehát teljes létszámmal fejezte be a mérkőzést. Ezzel a második győzelemmel szinte már biztos elődöntős a csapatunk. Magyarország-Spanyolország= 2:1. Ekkoriban törik át a közöny és hallgatás falát az első kósza hírek Magyarországon.
Az utolsó csoportkörben Svájc már nem állíthat meg bennünket. Az üdvösséghez elég lenne egy döntetlen is. A magyar csapat (egyik) játékmesterét, az akkor már kétgólos Oroveczet, Bicskei a félidőben meglepetésre lehozza a pályáról. Azért ennyire nem állunk jól. Ekkor még 0:0 az állás. Az ifjú kapitány éleslátását dícséri, hogy időben felmérte, a játékosa ekkorra már teljesen elkészült erejével. Oroveczet legközelebb majd csak a döntőben láthatjuk, mire sikerül összeszednie magát. De a tatabányai Vincze István (később már Pilu) csupán öt perccel a vége előtt, akkora gólt lő a svájci Knutti kapujába, hogy az valószínűleg már csak a visszajátszást nézve érti meg mi történhetett. Vincze bombagóljának köszönhetően tehát, ezúttal sem marad el a siker. Harmadszor is győzünk: Magyarország- - Svájc = 1:0. A magyar csapat százszázalékos eredménnyel továbbjut az elődöntőbe!
Vincze a győztes gól előtti pillanatokan (hátul jobbra Deák)
Lengyelország ifjaival kell megküzdeni a moszkvai döntőbejutáshoz.
A minszki csoportmérkőzéseink után, az elődöntőt és a döntőt már Moszkvában rendezték. A házigazda Szovjetúniót - a torna fő esélyesét - sikerült elkerülnünk. A lengyel csapat elleni mérkőzés első félideje nem hozta meg a döntést. A szünetben még null-null volt az állás. Aztán a második játékrészben kezdtek beteljesülni legszebb álmaik. Szándékosan írtam így, többesszám harmadik személyben, mivel meggyőződésem, hogy csak ezután a siker után kapta fel a fejét a hazai futball-közvélemény arra, ami Moszkvában történik. Amikor már a döntőben voltunk.
Kovács Kálmán csukafejesével és Zsivótzky góljával 2:0-ra győztünk a lengyelek ellen és bejutottunk a döntőbe. Egészen autentikus forrásból tudom :-), hogy a hazai sportsajtó csak ekkor kezdett lázas igyekezettel mozogni, hogy bepótolva eddigi mulasztását, a küszöbön álló nagy eseménynek legalább méltó visszhangot tudjon adni. A drámai EB döntőre már a helyszínre érkezett Molnár Dániel, hogy élőben közvetíthesse a mérkőzést a rádióban.
1984. július 3. Helyszín a Luzsnyiki Stadion. 80.000 néző!
Finoman szólva sem mi voltunk az esélyesek a döntőben, a rendező ország válogatottja ellen. Node 100%-os teljesítménnyel, 8 lőtt és egyetlen kapott góllal jutottunk el idáig. Ez azért elég jó ok volt arra, hogy bizakodjunk a sikerben!
A döntő kimenetele ismert. Drámai küzdelemben gól nélküli döntetlen születik. Pedig Zsinka lábában ott van a mindent eldöntő gól. A szélvészgyors jobbszélsőnk a spanyolok elleni mérkőzésen játszott utoljára. Nyár ide vagy oda, (mikor ha nem éppen most) kapja el az influenza. A döntőben azonban ismét elemében van. Egyedül vezeti rá a Kutepov kapusra a labdát és a végén csak néhány centi hiányzik az üdvösséghez.
A vége tehát 0:0. Nincsen döntés. Egészen a tizenegyesekig bírkóznak egymással a csapatok. A lehető legdrámaibb a befejezés. Lutri az ilyen, de jobbat még nem találtak ki. Utóbb próbálkoztak még aranygóllal, ezüstgóllal, vagy mint egy évvel később ugyanez a csapat: sorsolással. A tizenegyesrúgásoknak kell, hogy legyen egy hőse, de szükségszerűen áldozata is. Éppúgy mint a tavalyi U20-as tornán, 25 éve is azt éreztem: Nem fair ilyen helyzetbe hozni mindössze tizenéves fiatalembereket.
A mindent eldöntő tizenegyest Kovács Ervin lövi. Tőle a kapitány az egész EB-n egy fejesgólt várt. Ő volt az Ificsapat Nagy Antalja. Alkatra és posztra is. De az a fejesgól csak nem jött. Túlságosan lekötötte a védekezés. De megérte! Hiszen a döntőig vezető úton mindössze egyetlen spanyol csatár tudta bevenni a büntetőpárbaj másik hősének - Petry Zsoltnak - a kapuját. Kovács Ervin állt tehát a labda mögé. És belőtte!
Máig nem felejtem el A Tudósítónak ezt a Kovács Ervinhez intézett megjegyzését: ha egy csöpp vagányság lett volna benned, akkor azt a tizenegyest fejjel küldöd a kapuba. :-)
Az összes magyar játékos, edző, technikai segítők, mindenki egyetlen nagykupacban fetrengett a Luzsnyiki gyepén. A Molnár Dániel hangja szinte elcsuklott a boldogságtól.
Magyarország ifjúsági Európa Bajnok!
A győztesek
A közhangulat akkoriban nagyon várta és ki volt éhezve egy igazi sikerre, amelyet 1984 nyarán egy egészen váratlan helyről kapott meg.
Emlékezzünk most vissza, kik is voltak ennek a régóta várt sikernek a kovácsai. De nem állunk meg ennyinél! Azt is megnézzük most, mivé lettek utóbb. Hogy alakult az életük, a reményeik, a pályafutásuk.
Petry Zsolt. Kapus. 17 éves volt az EB idején. Az MTK-VM játékosa. Egyetlen gólt kapott a selejtezőktől egészen a döntőig vezető úton.
Egy évvel később felkerült a kék-fehérek nagycsapatába. De Gáspár mögött - aki később még a válogatottba is bekerül - csak ritkán jut lehetőséghez. Két évvel később a Videotonba igazol, ahol a Honvédba távozó Disztl Péter helyéért Kosztával rivalizál. Koszta '89-ig, Petry 1990-ig marad a fehérvári klubnál. Petry 72-szer áll a piros-kékek kapujában. Érdekesség, hogy a korszak mindhárom videotonos kapusa végül eljut a válogatottságig. Amikor Disztl 1990-ben külföldre szerződik, Petry megy Kispestre, hogy ott is a helyébe lépjen. Ekkortájt lesz a válogatott elsőszámú kapusa (1988-ban, Athénban mutatkozott be a görögök elleni 0:3-on). Kisebb nagyobb megszakításokkal 1996 májusáig szerepel a nemzeti tizenegyben, 38-szoros válogatott lesz. Ugyanúgy 0:3-al fejezi be ahogy kezdte: Angliában kapunk ki egy barátságos mérkőzésen.
Egy szezon után (minden mérkőzésen Ő védett) a belga Genkhez szerződik, ahol négy év alatt 118-szor áll a kapuban. 30 évesen leszállóágba kerül. A leírhatatlan nevű (ez most copypaste-el lesz) Gençlerbirliği után a Charleroi-ban még végigvéd egy szezont, utána a Feyenoord és a Frankfurt következik, de játéklehetőség nélkül. 1999-ben hazatér az MTK-hoz, majd a finn Kotkan és végül a Dunaferr következik. Az utolsó aktív játékoséveit az SC Padernbornban tölti, ahol visszavonulása után megkezdi kapusedzői tevékenységét. 2008-ban a nagyválogatott mellett is dolgozott.
Haáz Ferenc. Hátvéd. FTC. A Fradiban söprögető, Bicskei csapatában jobbhátvéd. Az EB idején már túl volt az élvonalbeli bemutatkozáson, szinte az egész tavaszi idényt végigjátszotta a Fradiban. Aztán már csak az őszit. Utolsó (bajnoki-) mérkőzését 1984 decemberében játszotta zöld-fehérben, az Eger elleni bajnokin. A tavaszi idényben három barátságos mérkőzésen játszik. A következő évben Újpestre szerződik. A nagyválogatottig nem jut el. 2000-től nyolc éven keresztül az FTC technikai igazgatója volt.
Pintér Attila. Hátvéd. Az EB idején még Salgótarjában játszik, de már hússzoros ifi válogatott. A Honvédhoz próbajátékra megy, de az EB után rövidesen őt is leigazolja az FTC. 1989-ig meghatározó és legendás alakjává vált a Fradi történetének. 1986-ban mutatkozik be a nagyválogatottban, a hollandok elleni hazai 0:1-es meccsen. 20 válogatottságig viszi, 1991-ben a Norvégia elleni null-nullás EB selejtezőn látjuk őt utoljára címeres mezben, Szombathelyen.
A Fradiban töltött évek után 1990-ben a Beerschothoz igazol, de ez csak rövid kitérőnek bizonyul, hamarosan visszatér az Üllői útra. A következő évadot a BVSC-ben játsza végig, majd gyors egymásutánban a Dunaszerdahely, a Budafok, a Rába ETO, Baja, a Vasas és végül a DVTK következik. 30 évesen hagyja abba.
Edzői pályafutását Baján kezdi, utána több élvonalbeli klub kispadján is megfordult. Jelenleg a Rába ETO edzője. Magyar Kupa győztes lett 1991-ben. Bajnoki címet játékosként nem nyert. Edzőként viszont bajnok és kupagyőztes is lett a Fradival.
Szélpál László. Hátvéd. Az EB idején a SZEOL AK játékosa. Szegedről Újpestre igazol és tagja az 1990-es bajnokcsapatnak. Válogatottságig nem jut el. Jelenleg sportújságíró. Fia a DVTK játékosa.
Keller József. Hátvéd. Az EB idején a Nagykanizsai Olajbányász játékosa, de Pintérhez és Zsinkához hasonlóan rövidesen ő is felölti a zöld-fehér mezt. 1984 és 1996 között 275 bajnoki mérkőzést játszott a Fradiban. Szerepléseit tekintve a hatodik a klub örökranglistáján. Négyszeres magyar bajnok, ötszörös kupagyőztes, háromszoros Szuper Kupa győztes. 1989-ben az év labdarúgójának választották. Tagja volt a Bajnokok Ligájában szereplő Fradinak is. 4 évet a francia másodosztályban tölt, majd három évre visszatér az Üllői útra (erre az időszakra esik egy-egy a bajnoki címeiből és kupagyőzelmekből). Játszott a Honvédban, utána - már pályaedzőként Pintér mellett - visszatér a Fradihoz.
A nemzeti tizenegyben 1986-ban mutatkozik be, 29-szeres válogatottságig viszi. Búcsúmérkőzése nem sikerül szépen: 7:1-es vereség Eindhovenben.
Jelenleg edzőként dolgozik.
Deák Sándor. Középpályás. FTC. Orovecz mellett a csapat másik játékmestere volt. Az EB idején már tagja a klub NB I-es keretének. Senki nem gondolta volna, hogy akkor már csak bő egy éve van hátra ígéretes karrierjéből. 1985 nyarán játszik utoljára a Fradiban, majd egy sérülés miatt 22 évesen véget ér a pályafutása. Teljesen elszakad a futballtól, a legutóbbi hírek szerint fuvarozással foglalkozik.
Orovecz György. Középpályás. MTK-VM. A Bicskei legénység talán legígéretesebb tagja. Ő volt az irányító, a játékmester és egyben a leggólerősebb játékosa a csapatnak. Az 1986-87-es idényben bajnoki címet szerez az MTK-VM-ben, bár Verebes csak 4 mérkőzésen ad neki játéklehetőséget. Utolsó regisztrált mérkőzését Fehérváron játsza a Videoton elleni 0:0-ás találkozón, ahol csereként jut szóhoz. Utána eltűnik. A hírek szerint ma Kanadában él. A válogatottságig nem jut el. Tehetsége, tudása és teljesítménye alapján talán tőle várhattunk volna a legtöbbet, mégis szinte nyomtalanul tűnt el a magyar fociból.
Kovács Ervin. Középpályás, bár én mindig inkább védőnek tartottam. Az Ú. Dózsa játékosa, de az EB idején még nem szerepelt az NB I-ben. Bemutatkozása nem sokat várat magára és rövidesen a Dózsa csapatának meghatározó tagja lesz. Első mérkőzései egyikén magam is elcsodálkoztam a langaléta játékoson, akinek a válltartása olyan volt mintha a mezében felejtették volna a fogast, valószínűtlenül hosszú lábai pedig teleszkópként nyúltak meg, ha becsúszásnál el kellett érnie a labdát. A védelemben ettől kezdve már nemcsak Kardos fejjátéka volt az egyetlen biztos pont.
1987-ben az NDK elleni utolsó mérkőzésünkön lesz válogtatott. Nota bene ez egyben Verebes József búcsúmérkőzése is a válogatott kispadján. 24 alkalommal öltheti magára a válogatott mezt, egy gólt szerez és 1995-ben búcsúzik, a Svájc elleni hazai, 2:2-es döntetlennél.
1990-ben bajnoki címet szerez az Újpesttel, utána még játszik a Honvédban, majd a belga Ekerennél. Innentől kezdve élete Belgiumhoz kötődik, ott él és dolgozik. 2001-ben egy térdsérülés után már nem tud visszatérni az aktív játékba.
Vincze István. (Akkor még...) Középpályás. A Tatabányában csak az EB után mutatkozott be. Vele teljesedett ki a bányászcsapat méltán idealizált nagy csatársora, a Kiprich-Plotár-Vincze hármas. Négy évet töltött Tatabányán. Az 1986-87-es bajnokságban - Détári mögött - második a góllövőlistán 17 találattal (az MTK-s Szeiberttel holtversenyben).
1988-ban az olasz első ligás Leccébe igazol, 1990-tól négy évig a Honvédban játszik. Ezt követően egy év a BVSC-ben, egyet a belga Ekerenben, hármat a portugál bajnokságban tölt (Campomairense és Santa Clara). Az utolsó két aktív évét a Tatabányában, majd a Vasasban játsza. Innen 2002-ben vonul vissza.
A válogatottban 44-szer játszik. A VB részvételt már kiharcolt Mezey-tizenegy ázsiai túráján mutatkozik be a címeres mezben, de a Mexikóba utazó keretnek nem tagja. Válogatott színekben 8 gólt lő. 1996-ban az Olaszország elleni 0:2-n búcsúzik. Nem távolodott el a labdarúgástól, a Felcsúti Futball Akadémián utánpótlás neveléssel foglalkozik.
Zsinka János. Csatár. Az EB idején még a Volán igazolt játékosa volt, de Vincze Géza rövidesen őt is leigazolja a Fradi csikócsapatába, amely tele van ifi válogatottakkal. Már az első mérkőzésén góllal mutatkozik be, a SZEOL elleni 4:1-en. Pusztai László óta ő volt az első jobbszélső, akire azt mondtam, megvan az a csatára a zöldeknek, akit oly régóta kerestek. Hihetetlenül gyors, agresszív és gólveszélyes. 4 évet tölt az Üllői úton, de nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Válogatottságig egy alkalommal eljut, Bicskei Bertalan a nagyokhoz is behívja, de Tarantóban sima 4:0-ra kikapunk az olaszoktól. A 60. percben lecserélik. 93-ig tartó pályafutása során számos magyar élvonalbeli klubnál felbukkan, így a Honvédnél, az Újpestnél és Vácnál is.
Később utánpótlásneveléssel, gyerekfocival foglalkozik (többek között az én középső fiamnak is mestere volt Batári Csaba mellett dolgozva). Tavaly nyáron a Pécel edzője lett.
Kovács Kálmán. Csatár. A Bicskei legénységnek talán a legismertebb és legsikeresebb tagja. Azt hiszem ő vitte a legtöbbre valamennyiük közül. Az EB idején már egy éve az élvonalban játszik, anyaegyesülete, a Honvéd színeiben. 1989-ig Kispesten marad. 142 mérkőzésen 39 gólt szerez. Részese a kor Honvéd-sikereinek. Ötszörös magyar bajnok és kétszeres MNK győztes. A válogatottban már 1985-ben bemutatkozik és tíz éven át - nagyobb megszakítások nélkül - fix helye van a nemzeti tizenegyben. Ötvenhatszoros válogatott, ezzel csúcstartó az IFI csapat tagjai között, közben 19 gólt rúg magyar színekben. Játszik a Mezey-csapat utolsó nagy sikerét hozó, brazilok elleni meccsen, sőt gólt is lő: a másodikat.
Ha volna statisztika a kiharcolt büntetőkre, lefogadom Kovács Kálmán rekorder lenne ebben. Mesteri szinten sajátította el a megtolom-a-labdát-átesem-a-kapuson koreográfiát. Ki tudja hány és hány tizenegyest ítéltek meg a játékvezetők a Honvéd és a válogatott javára, Kovács Kálmán kifejlett technikájának köszönhetően... De a dolog egy idő után visszaütött. A bírók kiismerték ezt a húzását, és egy idő után nem volt az a lábelhúzás, amit befújtak volna. Ami azt illeti, szerintem Kálmán egyenlege még így is pozitív maradt..
1989-92 között a francia Auxerre-ben keseríti a kapusok és a játékvezetők életét. 83 mérkőzésen csaknem annyi gólt rúg (36-ot), mint a Honvédban töltött évei során (39). Csapatával bronzérmes. Ezután fél szezon erejéig vissza a Honvédba, majd ismét irány Franciaország, ezúttal a Valenciennes-be. A következő év Fazekas egykori csapatában, az Antwerpenben találja, de ott nem terem neki sok babér. Újabb év a Honvédban, majd Ciprusra szerződik, Kiprich csapattársaként bajnok és kupagyőztes az Apoel Nicosiával. A levezető körök: Egy év Svájcban (Delemont), majd 33 évesen, 1998-ban fejezi pályafutását harmadszor is visszatérve Kispestre, de már csak négy mérkőzésen játszik.
Pályafutása során ötszörös magyar-, és egyszeres ciprusi bajnok. A Honvéddal kétszer, az Apoellel egyszer nyert kupát. Azt hiszem rajta igazán nem múlott, hogy ez a generáció végül nem vált azzá, amit reméltünk tőlük.
Visszavonulása után szakkomentátorként és edzőként foglalkoztatják. Nem tűnt el a szemünk elől.
Zvara József. Csatár. Az EB idején már a Vasas játékosa volt. 4 évig Angyalföldön maradt, majd a Vác, ismét Vasas és a Stadler színeiben játszott. A rossz nyelvek szerint volt egy másfél éves gólszünete, de mindvégig stabil csapattagnak számított hasznos, játéka - és nem eredményessége - miatt. Később, váci színekben már az első meccsen gólt fejelt volt csapata hálójába. Több mint 200 NB I-es mérkőzést játszott.
A válogatott 1993-as katari túráján kétszer öltötte magára a címeres mezt.
Zsivótzky Gyula. Csatár. Bajnoki címet szerez 1989-90-ben az Újpesttel, majd 1996-97-ben az MTK-VM-mel - ez az a csapat, amely Garami vezetésével 15 meccset nyer zsinórban. 1998-99-ben azonban megtapasztalja túlsó végletet: Verebes csapatában kieső a Videotonnal. A fenti klubokon kívül, játszik még Vácon és a Tatabányában is. Válogatottságig nem jutott el.
Aktív játékos pályafutásának befejezése után (időpontjáról nem találtam információt) edzőként, valamint az utánpótlásnál is dolgozik. Ez utóbbit illetően, többek között az MLSZ stábjában is.
Ők voltak tehát az 1984-es siker kovácsai. A diósgyőri Takács József és a pécsi reménység, Csoboth Róbert csak epizódszerepet kaptak a tornán. Szeiler József (FTC) és Krizán Sándor (Nyíregyháza) pedig mindvégig a kispadon maradtak.
Bicskei Bertalan. Az egyszeres válogatott - mégis legendás - kapusnak szerencsétlenségére pont a drámai 3:3-as, svédek elleni VB-selejtező jutott osztályrészül. Kilenc évet tölt a Honvédban, majd kettőt az MTK-VM-nél, utána 1982-ig pályaedző a Hungária körúton. Ekkor veszi át az ifik irányítását, melynek csúcspontja az 1984-es Európa Bajnokság. Egy évvel később, az 1985-ös Ifi VB-n, drámai körülmények között már nem sikerül a továbbjutás a csoportkörből. '87-ig marad a fiataloknál, ezt követően is edzősködik. Két időszakban, összesen 45 mérkőzésen a válogatott szövetségi kapitánya. A malajziai válogatott edzője is volt egy évig. Bicskei volt az első, aki a magyarok közül licenszet kapott a világhírű kölni főiskolán. A magyarországi edzőképzés vezetője. Bajnoki címet szerzett itthon a Honvéddal (1988) és Dél-Koreában (Daewoo), megfordult a Luzernnél, egyiptomban, Kínában, az MTK, a Honvéd, az ETO és az Újpest kispadján, bár ez utóbbi csak egy mérkőzés volt, és inkább hagyjuk is ami ott történt....
Hosszú és sikeres pályafutásának legemlékezetesebb sikere azonban máig az az eredmény volt, amit ezzel az ismeretlenségből a csúcsra törő csikócsapattal elért.
Huszonöt évvel később
A sorozat által (eredetileg) megcélzott korszak ezzel a végéhez közeledik. Az ifik EB győzelmével akkoriban régen várt és azóta sem látott magasságokba, Európa élvonalába emelkedik a magyar futball. Az utánpótlásunk Európa csúcsán, a nagyválogatott pedig néhány hét múlva megkezdi páratlanul sikeres selejtezősorozatát a mexikói VB-re. Minden jel arra mutatott, jó csapatunk van és - ezekkel az ifikkel kiegészülve - legalább tíz évig meghatározó szereplői leszünk a világ labdarúgásának. Most őszintén: Van-e olyan, aki akkori szemmel ezt illúziónak tartotta?
Mementóként pedig álljon itt a bevezetőben szereplő írás akkori végszava. 25 éve íródott. Józan optimizmusról és jószándékú féltésről tanúskodik. Ha eddig nem jöttetek volna rá, ki volt az aki - egyedüliként - közvetlen közelről, a helyszínen élte végig a diadalhoz vezető utat....
