A Konzervatóriumon, halálkomoly, igazi posztban említették meg a Vincentet. Benn vagyunk kérem a tutiban...
A kilencvenes évek elején hét évig Amerikában éltem. Egészen pontosan egy közép-nyugati kisvárosban. Nem New Yorkban, nem Los Angelesben, hanem a kukoricaföldek szélén. Hónapokkal a rendszerváltás előtt mentem ki, 89 őszén. Egyszercsak ott voltam egy másik világban, egy olyan világban amelyik irányába éppen elindulni szándékozott Magyarország, és mintha engem kiküldtek volna körülnézni.
Négy hónapot töltöttem egy kollégiumban, és ott hallottam először a konzervatívizmusról. Volt egy közös konyhánk és esténként az asztal körül beszélgettünk, egy panamai állampolgárságú kubai menekülttel, egy pingpongbajnok kenyai teológussal, és egy amerikai-horvát gyerekkel, aki futball-ösztöndíjas volt. Természetesen a futball-ösztöndíjas srác magyarázta el nekem a konzervativizmust (és a futballt is, mármint az igazi futballt, amit a Chicago Bears meg a Denver Broncos játszik, ahol Dan Marino van, meg The Fridge, meg Mike Ditka és nem a Pelé meg a Beckenbauer).
Én teljesen meg voltam lepődve. Azt azért 89-ben már lehetett tudni, hogy a marxizmus felejtős, és azt is tudtam, hogy nyilván van valami más, már a boldogabb országokban a marxizmus helyett, dehogy konkrétan mi, arról ugyan honnan is tudhattam volna. Elkezdtem az egyetemi könyvtárba járni és amerikai módra a földre heveredve olvasni Russell Kirk-öt, Thomas Molnar-t, Buckley-t, Nisbet-et, Kristolt, de bizony Edmund Burke-öt és Giambattista Vico-t is. Miért ? Mert egzotikus dolognak tartottam a dolgot, rettentően érdekesnek, és igen, vonzónak.
Nem, nem lettem konzervatív. Azaz, felismertem énem konzervatív részét, de a magukat konzervatívnak nevező irányzatokkal csak Németországban és Nagy Britanniában szimpatizálok. Amerikában nem, Magyarországon sem. Nem is erről van szó. Hanem arról, hogy mi a vonzó a konzervativizmusban.
A válaszom egyszerű. A konzervativizmus furcsamód sokkal de sokkal szabadabb ideológia mint a liberalizmus. Annyira szabad, hogy nem is nevezhetjük ideológiának, csak életfelfogásnak. A konzervatívok szabadsága a kifinomultságban, az elmélyültségben, a csiszoltságra való törekvésben van. A jazz konzervatív. A futball konzervatív. A bor konzervatív. A módszer nélküli határtalan tudás, az improvizatív készség a gondolkodásban, az a konzervativizmus lényege. A konzervatív a szó legszorosabb értelmében jólnevelt. Ez a lényege, a borzasztóan jó nevelés, Eton College, majd reading classics in Oxbridge.
A konzervatív lelkületű ember nem nagyon bízik a konstrukciókban, az algoritmusokban, az elméletekben, a konzervatív ember az organikus fejlődésben hisz, a megbízható, bejáratott, otthonos dolgokban. A konzervatív ember nem valamit tanul, hanem tanulmányokat folytat mindenféle dolgokról. Nagy különbség. Az intúció konzervatív, a módszertan nem. Ez ilyen egyszerű.
Nem vagyok konzervatív, Eton és Oxbridge örökre kimaradt. Már nem fogom elolvasni azt amit el kellene olvasnom ahhoz, hogy konzervatív legyek. Az egy másik élet lenne. Én ebbol az életből fogom kihozni amit ki lehet hozni, ami persze a maga módján konzervatív dolog. A maga módján.
