Zsidó ne szavaljon magyar verset — olvasom a szegedi inzultus hírét a minap. Lassan szinte már megszokottá válik a korábban elképzelhetetlen, büszkeséggé a tahóság. De talán mégsem. Nekem erre egy másik eset ugrik be, amit a jó múltkoriban magam láttam.
Történt, hogy a Bródy Sándor utcában sétáltam a verőfényes nyári napsütésben. A szinte kihalt utcában egy anyuka üres babakocsiját tolta. Mellette kétévesforma, totyogó kisfia hosszan álmélkodott az egykoron a magyar Parlamentnek helyet adó (ma Olasz Kulturális Intézet) bejáratánál álló Giorgio Perlasca-szobor előtt.
Lépteim ritmusát meg nem szakítva haladtam el mellettük, és a beszélgetésüknek csak egy foszlányát hallottam meg — akaratlanul is.
- Anyaaaa ! Ez kicsoda ???
- Ez?! Egy bácsi, aki a háborúban magyar embereket mentett meg.
Mindazok, akik tudják, ki is volt Giorgio Perlasca, értik, hogy miért húzódott önkéntelenül is elégedett mosolyra a szám....
