Itt van a küszöbön március 15., amikor már csak nagyon a felszínen és csak elvileg, de a magyar forradalom és szabadságharc emlékét ünnepeljük. Hogy magyarok vagyunk, és magyarként mire lehetünk büszkék történelmünkben. Itt vagyok három gyerekkel, és most azon morfondírozom, mi legyen a programunk vasárnapra?
Egy baj van: sosem értettem azokat az embereket, akik nagygyűlésre járnak.
Mi motivál vajon több ezer-, adott esetekben több tízezer embert, hogy kimenjen, hóban vagy napsütésben, szélben vagy kánikulában és meghallgasson egy megmondóembert, szónoklatot, visszaemlékezést és alig leplezett, nyilvánvalóan erőltetett történelmi párhuzamokat?
Ez a lelki mechanizmus mindig rejtély volt számomra. Olyan rejtély, amelyre racionális alapon szinte bizonyosan hiába keresem a választ. Évek óta.
Vajon azért mennek ki az emberek szabadidejükben, hogy megtudják a saját véleményüket? Vajon az ítéletalkotáshoz, nézetrendszereik megformálásához meg kell-e azt ott és akkor, élő egyenesben hallgatniuk? Bizonyosan nem. A nagygyűlések, rendezvények műfaji jellemzője, hogy a részvevőkbe emocionális élménnyel ültessen nézeteket, preferenciákat, rigmusokat. Asimov pszichohistóriájának alapelve, hogy minél nagyobb egy tömeg, annál egyszerűbb a viselkedése, értelemszerűen annál kiszámíthatóbb a reakciója. Furcsának tűnő ellentmondás, minél több gondolkodó egyedet tömörítünk egy halmazba, ahelyett hogy az IQ-juk összeadódna, éppen ellenkezőleg, annál inkább egyszerűsödik a gondolkodásuk.
A válasz tehát kézenfekvő: a politikai nagygyűlések vonzása az összetartozásban, a tömegérzésben és nem az érvelésben rejlik.
Nem új ez a politikában. Már több mint másfél évszázados múltra tekint vissza.
Az 1840. évi volt az első, modern, karnevál jellegű elnökválasztás az amerikai történelemben, amelyben a jelszavak és felvonulások nagyobb szerepet játszottak, mint a politikai programok. A két aspiráns a demokrata Martin Van Buren és a whig párt jelöltje: William Henry Harrison volt.
A kampányban a whigek többezres tömeggyűléseket rendeztek, jelszavakkal teleírt, óriási labdákat görgettek városról városra. A whigek eredetileg háborús hősként akarták bemutatni jelöltjüket, de aztán jobb ötletük támadt: legyen ő a nép embere, aki gerendaházban él és almabort iszik! Senkit sem zavart, hogy Harrison 22 szobás udvarházban élt: az országot elárasztották a gerendaházat ábrázoló zsebkendők, napernyők, jelvények csészék, daloskönyvek, röpiratok. Ellenfelét, Van Burent selyemharisnyás, aranykanállal étkező, férfiatlan és hazafiatlan arisztokratának kiáltották ki, aki parfümözi pofaszakállát, fűzőt visel, s angol hintóban, ezüst hűtőládából issza a francia pezsgőt.
De a demokraták is kitettek magukért: Harrisonról azt híresztelték, hogy káromkodó részeges, szenilis, olyan szélsőséges abolicionista, hogy fehéreket akar eladni rabszolgának, "Harrison nagymamának" nevezték, és arra a kérdésre, hogy győzni fog-e, a következő választ találták ki: "Olvassa el fordítva a nevét!" ("No, sirrah", vagyis: "Nem, uram")
Harrison tulajdonképpen meg sem hirdette programját. A whigek úgy gondolták, hogy minden határozottabb célkitűzés megosztaná a szavazókat: jobb lesz, ha a nép csak személyiségek és nem politikai irányzatok között választ. "Ne mondjon egy szót sem elveiről vagy hitvallásáról – javasolta a whigeknek Nisholas Biddle, az Egyesült Államok Bankjának elnöke — ne mondjon semmit és ne ígérjen semmit! Egyetlen bizottság, konvenció vagy városi gyűlés se tudjon kihúzni belőle egy szót sem arról, hogy mit gondol és mit akar majd csinálni. Tiltsák el neki a toll és a tinta használatát, mintha egy őrült költő lenne a bedlami elmegyógyintézetben!" Harrison ehhez tartotta magát.
Az eredmény? A gazdasági válságnak és a nagy tömegeket mozgósító whig taktikának köszönhetően sohasem vettek résztmég annyian az elnökválasztáson, mint 1840-ben. Harrison győzött.
A sors fintora, hogy a whigek öröme nem tartott sokáig. Az új elnök másfél órás beiktatási beszédének felolvasása közben megfázott, s pontosan egy hónap múlva meghalt. A történelemkönyvekbe úgy került be, mint Amerika legrövidebb ideig kormányzó elnöke.
Szóval, hova menjek a három lurkóval március 15-én?
Bár az átlagos, a magyar közélet iránt még valamilyen szinten érdeklődő polgár hajlamos udvarias, de lenéző mosollyal palástolni megdöbbenését egy-egy amerikai elnökválasztási kampány show-elemeit, lufierdőjét és zászlócska-kitűző rengetegét látva, tény, hogy az Európában moderáltan terjedő egykori whig taktika bizony itthon is működik (már akinek).
Szóval, hova menjek a három lurkóval március 15-én?
Mert közösséghez, tömeghez, csapathoz tartozni jó! Jó az érzés, hogy nem vagyok egyedül. Hogy sokan vagyunk. Erőt ad. Eufóriát. Eufóriát, amelyben nincs helye a kétségeknek, a tépelődésnek, más keserű, nem egyértelmű gondolatoknak. Minden olyan sima és magától értetődő. Persze-persze, manipulálhatóvá, ezáltal kiszolgáltatottá teszi az embert, mert olyan ez, mint afféle alku. Én leadom a ruhatárban a rációt, cserébe kapok egy hovatartozás-érzést. Fair deal.
Szóval, hova menjek a három lurkóval március 15-én?
Tudom én is, még emlékszem, milyen volt a nagy tömeghez tartozás, az együtt vagyunk eufórikus érzése. A közös siker, a győzelem tudata. Kamasz voltam, mint most a nagyobbik fiam, és fanatikus focidrukker, aki meccsek után csak másnap reggelre nyerte vissza a hangját. Végigszurkoltam az Ú. Dózsa, a Videoton, vagy a Mezey-féle válogatott egy-egy menetelését Európában. Olyan közösségi élmények voltak ezek, amelyeket nem tudtam, nem tudok a fiaimnak átadni. Megérezni, amint — elcsépelt fordulat — egy helyen, egyszerre dobban a szíve többezer embernek. Ott és akkor valaminek a részesei voltunk, nem pedig olcsó bio-díszlet valakik ambíciójához.
Egyszer, csak egyszer adatott meg, hogy lássam a két fiamon, amint megélik ezt az élményt. Akkor, amikor hosszas unszolásra — „na jól van már” alapon — kivittem őket a magyar-olasz barátságos meccsre. Előtte a lelkükre kötöttem, hogy ne számítsanak sikerre. 3:1-re nyertünk. Megvertük a világbajnokot. Az volt az egyetlen olyan pillanat, amikor láttam, a skacok belekóstoltak ebbe a valamibe, amit meg akartam mutatni nekik.
Szóval, hova menjek a három lurkóval március 15-én?
Mert a szabadságharcra emlékezni nem vihetem, az biztos. Olyan nincs a választékban, nincs benne a menüben. Nem szeretném, ha tojásdobáláson, mocskolódáson, anyázáson, önmagából kifordult akciós őrülteken szocializálódnának utódaim. Nem hiszem, nem akarom, hogy kukaborogatás legyen a kapocs a közösséghez tartozás élményükben. Nem hiszem és nem akarom, hogy úgy gondolkodjanak (vagy ami rosszabb: gondolkodás nélkül evidenciának tekintsék): március 15, vagy/és akár a politika arról szól, hogy Frodó szerint Petőfiék mekkora reformerek voltak, avagy Vik-tor analógiájában, mitől méltóztatott reszketni a nagyméltóságú helytartótanács akkoriban. Na, ezt nem!
Szóval, hova menjek a három lurkóval március 15-én?
Mert focimeccsre sem vihetem őket. Oda már régen nem azért járnak az emberek, ahogyan nemzeti ünnepre sem. Erőltetett és szánalmas történelmi párhuzamok, szómágia nem kell nekik. Ne is kelljen!
Szóval, hova menjek a három lurkóval március 15-én?
.jpg)
Kimegyünk a telekre. El a várostól, a kataton gyűlölet érzésétől, a széthúzástól. Megvárjuk, amíg kialszanak az égő kukák parazsai, elbontják a kordonokat, hazamennek a kopaszok, elhal az utolsó füttyszó is a hideg szélben. Megnyugszik a város. És csendben hazalopódzunk este. Haza? Igen, most éppen ez jutott…
