Az egész ügy, amennyire rekonstruálni tudjuk, egy aránylag tipikus munkahelyi konfliktusból nőtt ki. Egy jó képességű és ambíciózus fiatalember, bizonyos Demeter Tamás úgy érezte, hogy munkahelyének — a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetének — szakmai teljesítménye nem elég színvonalas, munkatársai nem publikálnak eleget elismert külföldi szaklapokban stb. Ebben feltehetőleg volt némi igazság, némi túlzó türelmetlenség, figyelmetlenség és empátiahiány, némi generációs ütközés meg effélék, ahogy az társas helyzetekben lenni szokott. Aztán egy évzáró bulin mindenki feloldódott kissé, és Demeter durván összekülönbözött kollégáival. Amennyire tudható, lényegében azt állította, hogy az egyik pályázaton elnyert kutatási pénzeket rosszul használták fel, munkájuk nem több közpénzpazarlásnál. Kollégái visszautasították állítását — mondván, hogy az nem igaz — ő pedig egy felettébb szerencsétlen riposzttal felelt, hogy tudniillik vitapartnerei szoktak hazudni és a mispochéjük. A mispáhá héberül családot jelent, magyarul afféle pereputty-kompánia értelmében használják, akik használják. Nem tudjuk, hogy Demeter tisztában volt-e a szó rossz konnotációjával, azzal, hogy ez a megjegyzés akár zsidózásként is hallható vagy nem, hogy fel tudta-e mérni a vita hevében, némi alkoholfogyasztás után, hogy mennyire félreérhető, amit beszél — minden okunk megvan az ellenkezőjét feltételezni. Ezeket a mi kelet-közép-európai munkahelyi ordibálásainkat nagyon súlyos konnotációk telítik. Nap mint nap családtörténetek romjain mászkálunk, bonyolult és reménytelenül összegabalyodott érzékenységek hálójában vergődünk. És néha (szinte menetrendszerűen) bekövetkeznek az ilyen nyelvi karambolok. Ez nem azt jelenti, hogy okos embernek felhevülten, két sör után ne kéne tisztában lennie azzal, mit beszél. De egy ilyen mondat egészen bizonyosan nem jelenti azt sem, hogy Demeter antiszemita volna. A magyar zsidóság tekintélyes többségének szisztematikus kiirtása után antiszemitizmussal vádolni valakit, borzasztó súlyos vád. Nem árt mérlegelni, kire sütjük rá nyilvánosan és miért. Ezért volt helytelen, hogy az egyik napilap országos nyilvánosságot biztosított az ügynek, zsidózással vádolva Demetert. Az események ugyanis innentől a magyar szimbolikus politikai háború részeivé váltak.
Demeter Tamás gorombasága ebben a vonatkoztatási rendszerben önálló életre kelt, ő lett a „zsidózó filozófus”. A google ezt adja ki róla ma is, előbb szinte, mint bármit, amit életében művelt.Mindezek után pár héttel megindult a Magyar Nemzet gyalázatos cikksorozata „a filozófus-ügy”-ről (ha valakit részletesebben is érdekel, miért tartom gyalázatosnak:
És végül, amiért egyáltalán nekiálltam ennek a posztnak: Babarczy Eszter bő egy hete felvetette itt azt a kérdést, kihat-e Demeter vélt erkölcsi állapota, „szoft-antiszemitizmusa” az ő munkásságára. Válaszul Babarczy elemzi egy Barry Smith nevű szerző Lukácsról és tanítványairól szóló, valóban ostoba és igazságtalan kitételeit, illetve hivatkozását az öngyűlölő zsidó Otto Weiningerre, mindezt a Századvég egyik számából, amely lapnak Demeter Tamás történetesen szerkesztője. Következtetése: „Erősen kétlem, hogy Barry Smith mélyen tanulmányozta volna Lukács magyar nyelvű írásait (vagy akár a német nyelvűeket), nem beszélve az 1919 és napjaink közötti magyar filozófiai értekezésekről. Más lábjegyzet híján, kénytelen vagyok arra a következtetésre jutni, hogy forrásként megelégedett Demeter Tamással, aki szerkesztőként sem látta indokoltnak, hogy a kis kitérőt, mondjuk így, pontosítsa”. Ergo alighanem Demeter Tamás súghatott antiszemita-gyanús kliséket Lukácsról és a Lukács-iskoláról Barry Smithnek, így tehát valóban, Babarczy „összbenyomása” szerint is „erkölcsi nulla”, bár ez a bírálókat nem menti. Nos, ez (hogy biztosan ő volt) talán kicsit mégiscsak kevés ahhoz, hogy meggyőzhessen bennünket bárki szoft-antiszemitizmusáról. A helyzet annyival még rosszabb, hogy annak, aki tájékozódni kívánna, mit gondol Demeter Lukácsról és tanítványairól, rendelkezésére áll a szerző magyar filozófiatörténeti tárgyú monográfiája:
Vári György
