Demeter Tamás ifjú filozófus a pályázati „összbenyomásra” nulla pontot kapott a Bolyai ösztöndíj bíráló bizottságától. Demeter nem adta fel: kiposztolta az értesítést, majd az anonim értékelők magyarázatát a nulla pontra (Demeter morálisan nulla).
Mint egyike azoknak, akik
Mivel jotunder vincenttárs is
Amitől az ügy köznevetség és -felháborodás tárgya lett, az a bírálók meglepő őszintesége, amelynek megoldása azonban (összbenyomás) sajnálatosan egybeesik a Fidesz pályázat-elbíráló szokásaival.
A meglepő őszinteség abban áll, hogy a bírálók nem a szakmai pontokat manipulálták, mint ez amúgy nem ritka dolog, ha valakit nem kívánatosnak nyilvánítanak, hanem maximálisan elismervén a pályázó szakmai kvalitásait, felvetették, vajon van-e morális jelentősége a pályázó zsidózásának, és úgy ítélték meg, hogy van. Nem értek egyet ezzel. Ha már odavágtuk a csizmát az asztalra, helyesebb lett volna feltenni a kérdést emígy: vajon a pályázó szoftos antiszemita tendenciái hatással lehetnek-e munkáinak minőségére?
Aki nem akarna tovább olvasni:
Demeter Tamás oldalán, mint filozófus-végzettségű ember, kicsit görgetek a botránynál lejjebb, s látom, Demeter a folyóirat szerkesztőjeként ajánlgatja a Századvég azon számát ''(tu felix Austria)'', amelyet jotunder kolléga éles szemmel már januárban felfedezett, és két bekezdést
Barry Smith-nek valamiképp tulajdonába került Wittgenstein Traktátusának egy korai példánya (korai? 1930-ban?), Pauler Ákos széljegyzeteivel, s lelkesen nekiállt rekonstruálni Pauler platonizmusba hajló objektivista logikáját. Ez volt az utolsó eset, hogy az objektivista, illetve a logika szót megemlítem, ha valaki aggódna. Demeter Tamás itt lép a képbe, mint Smith a magyar filozófiatörténetről idézett forrása.
Az első széljegyzet, amelyet Barry Smith ismertet, a következő: Pauler a 26. oldalon, Wittgenstein előszavának margójára rajzolt egy Dávid-csillagot, és felkiáltott (ironikusan): „Micsoda megható szerénység! Verecundia Judaica?”
Itt meg is állnék. Wittgenstein érdes modora közismert, de az angolszász világban a filozofálást minden filozófus elölről kezdi (Plotinosz? — kérdezi John Searle, az analitikus filozófia egyik nagyja. Én ugyan sose olvastam!). De nézzük el Paulernek. Ideát a kontinensen a műveltség és a kellő tiszteletadás mégis kötelező, még akkor is, ha a szóban forgó filozófiai értekezést a lövészárokban és a hadifogolytáborban írták.
Nem Wittgenstein az érdekes, hanem a Dávid-csillag és a szerénytelenségre utalás. Wittgenstein családja nagyrészt zsidó származású volt ugyan, de korán katolizáltak, és Wittgensteint a zsidó vallás semmilyen szempontból nem érdekelte, miként általában a zsidóság sem — abban az időben, amikor a Traktátust írta, Tolsztoj Evangéliumának volt megszállott híve.
Pauler, a katolikus filozófus tehát faji jellegű megjegyzést tett, vagy nem vette magának a fáradságot, hogy utánanézzen, mégis mi volt Wittgenstein vallási meggyőződése. De vegyük fel Barry Smith fonalát: ő szürreális módon elhagyja a Bolzano-utódok vitáinak ismertetését, és Weiningerre (osztrák, de nem iskola, hanem egy szerencsétlen, homoszexuális, öngyűlölő zsidó), Schopenhauerre (kicsit se osztrák), valamint a katolikus Schelerre hivatkozik, akik mind állították, hogy a zsidókból hiányzik a szerénység. Rövid lábjegyzet: ha Weiningert egy magát komoly és szigorú filozófusnak tartó szerző idézi, rögtön gyanút kell fognunk, hogy nagyon kétségbe lehet esve.
Barry Smith azzal folytatja zsidóügyi kitérőjét, hogy Pauler (egyébként jogosan — be) berágott Lukácsra, mert Kunfi Zsigmond kitette a filozófiai tanszékről, ami magyarázza, hogy Smith-t idézzem: „Pauler bonyolult viszonyát a zsidókkal”.
Miután Paulerről — úgy, ahogy — filozófiai alapon levakarja a szart, jön az igazán szürreális rész.
Smith két bekezdésben összefoglalja az objektivista metafizika sorsát Magyarországon. Első lépésben elmagyarázza, hogy Lukács a komcsi rablóbandát még igazolni is igyekezett filozófiai alapon, például arról elmélkedett, hogy ölni mindig, minden esetben bűn, s aki ezt a bűnt felelőssége tudatában magára vállalja, tragikus figura. Ez ugyan inkább a századforduló anarchista mozgalmainak és nem a leninistáknak a filozófiája volt, de Barry Smith se tudhat mindent. Ezután a jó amerikai professzor kijelenti, hogy noha Lukács száműzetésbe kényszerült, agresszív és „néha gyilkos” attitűdjének hatása tovább élt tanítványaiban, még a második világháború után is (a két háború közti korszakra meglepő módon nem tér ki), „ezért nem volt a szigorúan tudományos gondolkodóknak oly csekély hatásuk (esetleg: befolyásuk — be) saját hazájukban”.
E kitérő után, mint aki jól végezte dolgát, visszatér Pauler metafizikai finomságaihoz.
Bingo!
Ezt már ismerem. Mindenért Lukács felelős — konzekvente a zsidók — vagy fordítva, mindenért a zsidók felelősek — vegyük például Lukácsot. Már 1996-ban is a fejemhez vágta ezt egy kiváló recenzensem, egy olyan könyvről szólva, aminek a világon semmi köze nem volt Lukácshoz, amint hogy nekem sem. Viszont ugye vérileg valahogy mégis össze lehet kötni a nagy lukácsista összeesküvéssel. Szóban forgó recenzens utóbb, iskolaalkotó professzorával egyetemben, 180 fokot fordult. Én levontam a következtetést: ez az ország nem normális, a magukat értelmiséginek tartók a legocsmányabb inszinuációkkal vívják hatalmi harcaikat, ehhez nem szükséges szövegek tanulmányozása, mert úgysem arról szól a dolog. Meneküljön, aki tud — nyugatabbra tettem át székhelyem.
Erősen kétlem, hogy Barry Smith mélyen tanulmányozta volna Lukács magyar nyelvű írásait (vagy akár a német nyelvűeket), nem beszélve az 1919 és napjaink közötti magyar filozófiai értekezésekről. Más lábjegyzet híján, kénytelen vagyok arra a következtetésre jutni, hogy forrásként megelégedett Demeter Tamással, aki szerkesztőként sem látta indokoltnak, hogy a kis kitérőt, mondjuk így, pontosítsa.
Részegen elereszteni egy-két zsidózást szűk körben semmiképp nem ok arra, hogy valaki szakmai teljesítményét „morális teljesítménye” alapján ítéljék meg. Azért sem helyes kizárni valakit egy ösztöndíjból, mert szakmai tevékenységében is felfedezhetők a lukácsizmus elleni harcnak álcázott és — ha Barry Smithből ítélek — rendkívül primitív és ostoba elemek.
A Magyar Nemzet ma vizsgálatot ígér az ügyben. Ehhez szerettem volna szerény eszközeimmel hozzájárulni.
Az a kutató, aki kicsinyes hatalmi harcokat vív — adott esetben valaki más mögé bújva — az a szakmai etika elemi szabályait se tartja be. Vagyis Demeter Tamás, az ifjú filozófus nem hős, hanem, bocsánat, tényleg erkölcsi nulla. Ez persze nem menti a bírálókat.
