A szeretteim már óvatosan szóvá tették, hogy mintha egy csöppecskét túl sokat foglalkoznék Orbánnal. Még nem annyira súlyosan, hogy mindenről ő jutna az eszembe, de írni, azt elég sűrűn írok róla. De hát álljunk már meg, fogtam könyörgőre, tehetek én arról, hogy ebben az egyre súlyosabb jelzőkkel dekorált kis országban minden szelet ő fúj? Vannak ilyen idők, találni ilyesmire példát a történelemből, és szerintem most itt is ilyen idő van. Egy ember személyisége nyomasztja az egész országot, ráadásul most szinte teljhatalma van, miről írjak? A hejőbábai dalárdáról?
Orbán megértése nélkül nehéz érteni a hazai folyamatokat. Olvasom, hallom az egyre inkább értetlenkedő polgártársaimat, akik állnak és vakarják a fejüket: de hát miért nem lépi meg ezt és ezt, amikor az a lépés nagyon sok ember szerint helyes és üdvözlendő lépés lenne. Nem értik, mert ők valami olyasmit néznek, hogy mi lenne egy adott halmaznak az érdeke (például az országé), vagy azt, hogy mi lenne egy adott szakterület szerint (például a közgazdaságtan) a helyes. Persze valójában én sem értem, de megpróbálom újból átgondolni itt, önök előtt, hátha a végére összeáll valami. Vagy nem. Jártak már így hivatásos politikai elemzők is, és ők még ráadásul pénzt is kaptak érte.
Visszamennék egy kicsit az időben, nem nagyon, csak 2008-ig. Nem tudom, emlékszik-e még a kedves olvasó, abban az időben szivárgott ki valahogyan egy zártabb körű eszmecsere néhány gondolata. Igen, a Kéri-féle szeminárium. Már akkor se nagyon értettük, hogy ez most miért is jutott a tudomásunkra, az orbáni kisvilág nem arról híres, hogy onnan bármi is kicsurdogálna, ha Orbán úgy dönt, hogy ne legyen szivárgás. Én hajlok arra, hogy ez se szivárgás volt, hanem sokkal inkább szivárogtatás. Okát csak találgatni tudnám, de nem is annyira érdekes, lássuk inkább azt, ami kitudódott. Kezdeném is rögtön a végén, mert ott van a szerintem legérdekesebb rész:
A Fidesz elnöke arról is beszélt, hogy tizenöt évig mindenképpen ő marad a jobboldal vezére, hacsak nem követ el valamilyen nagy butaságot. Mint mondta, mindegy, hogy formálisan milyen pozíciót tölt be, az ő szava számít a jobboldalon még hosszú évekig. Ennek két oka van, az egyik, hogy kormányfőként rendkívül sikeres, markáns politikus volt, a másik pedig az, hogy a nagy rendszerváltó politikusok között itthon és Kelet-Európában is már csak ő maradt egyedül. Vacláv Hável például szerinte már öreg, Tölgyessy Péter, akit sokáig megpróbált megtartani a Fidesznek kiszállt, Pető Iván "elfogyott", Sólyom László pedig a perifériához tartozott a rendszerváltás idején. Hasonló helyzetű, megkérdőjelezhetetlen entitásnak csak Tőkés Lászlót tartja.
Én ebből indulnék ki. Orbán elsődleges célja, hogy a jobboldal vezére maradjon. Az összes többi ennek rendelődik alá. Sokan gondolják úgy, hogy ez a hatalomvágy pusztán öncélú, a hatalom óhajtása magáért a hatalomért, de én ebben nem vagyok egészen biztos. Ez ugyanis csúnya dolog lenne, és ugye ilyen csúnyát magunkról gondolni nem lehet, így Orbán is nagy valószínűséggel úgy tekint magára, mint aki a hatalmat csak eszközként óhajtja, csak azért szeretne ő a jobboldal vezére maradni, mert így látja biztosítva azt, hogy a nagy tervét megvalósíthatja. És én még azt is gondolom, hogy Orbánnak igenis van valamiféle nagy terve, lennie kell, mert ha nem lenne, az zavarná őt. A baj csak az, hogy tippem szerint ez csak afféle alibi-terv, afféle „lennie kell valaminek”, mert hát csúnya lenne azt beismerni még maga előtt is, hogy csak a puszta hatalom, csak az érdekli. Erre az alibiségre utal az, hogy a terv szemmel láthatóan leginkább amolyan kifestőkönyv-szerű, kidolgozatlan, inkoherens, borzasztóan távlatos, állandóan csak a tíz éven túli, majdan, egyszercsak bekövetkező akármikre vonatkozik. Lesz majd itt egyszer egy erős, nemzeti érzelmű középosztály, akik majd csinálnak erős, nemzeti gazdaságot, plusz némi bukolika, kertmagyarország, és legalább egy megnyert foci-EB. Ennek a távlatos tervnek egyetlen funkciója van, hogy legyen. Hogy ne lehessen azt mondani, hogy nem létezik. Olyan is.
De származik-e neki abból bármi hátránya, hogy ilyen mesekönyvbe való távlatos terve van csupán? Szerintem azért nem, mert senki más nem mutatott eddig nekünk sokkal jobbat. Nincs verseny, így nincs hogyan elhulljon a gagyi. Orbán tehát nekiláthat a cél megvalósításának. Meg kellett szereznie a jobboldalon a vezéri szerepet, és most azért kell dolgoznia, hogy ezt egy ideig meg is bírja tartani.
A jövőről szólva Orbán Viktor közölte: azzal számol, hogy három választást nyernek zsinórban.
Tehát a pálya adott: a jobboldalnak meg kell tartania a hatalmat 12 éven át, és el kell érni, hogy ennek a jobboldalnak ő, Orbán Viktor legyen az egyedüli és megkérdőjelezhetetlen vezére. Túl sok bölcsességet nem igényel annak a belátása, hogy ezt rögtön az első ciklus elején szükséges megalapozni, és ezt támasztotta alá több orbáni megmondás is, valamint az a hév, amivel az amúgy más megfontolások alapján sem nem fontos, sem nem sürgős alkotmányozás, és a szinte teljes közjogi rendszer hisztérikus átalakításának nekilátott. Ehhez a hatalmi építkezéshez már passzol az a 2010. júniusi kis közjáték is, amikor is kis híján bedöntotték az országot, pusztán csak azért, mert Orbánnak égetően szüksége volt azokra a forrásokra, amelyek biztosítják számára ezt az egy-másfél évnyi nyugodt építkezést. Ebbe köpött bele az EU és az IMF, és akkor, abban a helyzetben tényleg nem látszott semmi más lehetőség erre a másfél évnyi viszonylag nyugodt betonozásra, mint az, hogy pénzt szerezni, teljesen mindegy, hogy milyen áron. Szólt valaki, hogy né, a bankokban van pénz, no, ha van, akkor onnan vesszük el, mondta, és lőn. A nyugdíjvagyon elzabrálása is érthető, ha elfogadjuk, hogy az előbb vázolt cél volt a legfőbb mozgatórugó.
Nézzük meg, hogy elérte-e, hogy került-e közelebb Orbán a céljához. Szerintem nagyon is. Átalakította úgy a közjogi rendszert, hogy szinte minden ütőkártya az ő kezében van. Rendesen, ahogyan azt illik elfoglalt a médiumokból annyit, amennyit szükségesnek tartott, a többieknek pedig belengetett: csináljatok bármit, mutassatok főműsoridőben recskázó főemlősöket, dugást, bulvárt, vért, bármit, amit csak a perverz agyatok ki bír találni, de politikát, azt ne. És ha valakinek mégiscsak eszébe jutna nem igazodni, annak a befenyítésére ott a médiahatóság. Van szigorú törvényünk, de mi annyira jók vagyunk, hogy nem élünk vele. Pedig akár élhetnénk is. Világos??? Szerintem a médiatörvény tökéletesen bevált. Nem tud senki semmit, éli az életét, és amikor eléri őt is a hatalom, az annyira meglepi, mint rotációs kapa a vakondokot. Persze akkor már késő.
Szinte már kulcsrakész a rendi állam. Hivatásrendi egyrészről, másrészt pedig épülnek a korporációk. Ha ehhez hozzáveszem a szinte korlátlan felhatalmazással létrehozott, mindenféle kontrolltól mentes titkosszolgálatokat és erőszakszervezeteket, akkor elmondható, hogy hiba nélküli ez is. Képzeljük el, hogy a mostani, meglévő és létező szakszervezetek helyett létrehozzák a hivatásrendi megfelelőjét. Képzeljük el, amint a piac szereplőit is belekényszerítik mindenféle kamu korporációkba, például a kereskedelmi kamarába. Innentől ezek lesznek azok, akik az üzembiztosan monopolizált jelentős információs csatornákon a munkavállalók és a munkaadók nevében megszólalnak. Úgy szólnak majd, ahogyan azt kell. Akinek esetleg eszébe jutna egyénieskedni, az elé odatolnak egy hasonló esetek kezelésére kidolgozott általános eljárási tervezetet: holnap megírja a kijelölt újság azt rólad, amit a titkosszolgálatok innen-onnan összecsipkedtek, holnapután talál valamit az ügyészség, amiről majd a szintén befenyített bíróságnak is az lesz a véleménye, hogy az tényleg valami, és akkor ugye ez még csak az első fejezet. Akarsz-e még egyénieskedni, ugye, hogy nem!
A választási törvény is letudottnak tűnik. Szinte tökéletes lett: alig ad lehetőséget még viszonylag optimális körülmények közepette se másnak a nyerésre, legalábbis az elvárt két-három ciklusnyi távolságon belül, és egyúttal nem tűnik annyira antidemokratikusnak, hogy ez, mint érdemi kritika felhozható lenne vele szemben. És akkor ugye ne feledjük el azt, hogy egy kisded totalitárius államnak mennyi egyéb, a választás kimenetelét befolyásoló eszköz áll a rendelkezésére. Sonak vélik azt, hogy az MSZP sarkalatos törvényben megeső kriminalizálása csak valamiféle orr alá tört bors lenne, de mi van akkor, ha ez a húzás csak mintegy az alapját teremti meg annak, hogy később, ha a helyzet úgy hozza a párt betiltható, vagyona elkobozható legyen? Na, ez azért már szerintem is durva spekuláció, vissza is vonom.
Persze nem volt könnyű ez a másfél év, akadtak azért súlyos nehézségek, de ez leginkább ennek a kettős célnak tudható be, tehát annak, hogy Orbánnak egyszerre kellett gondoskodnia arról, hogy a jobboldal vezető szerepe kellően bebetonozódjon, és ezen belül a saját vezéri szerepe is megkérdőjelezhetetlen maradjon. Talán ez magyarázza a leginkább a teljesen érthetetlennek tűnő ragaszkodását Matolcsyhoz. Ha egy ép eszűbb, a szakmában saját jogán is nevet szerzett, esetleg masszívabb társadalmi beágyazottságú valakit tesz meg főfő gazdaságpolitikusnak, akkor egész komoly esélye lett volna annak, hogy e körül a miniszter körül előbb-utóbb kialakul valami kis saját hatalmi centrum, és egy komoly hátországgal maga mögött idővel fel mert volna vállani konfliktusokat akár magával a vezérrel is. Ez pedig Orbán sémáiba nem fér bele. Ezért vette körül magát olyan emberekkel, akik csak tőle függenek, a meglévő hatalmuk egyetlen támasza Orbán. Aki egy kicsit is megpróbál egyénieskedni, ha bármilyen csekély mértékben is, de megpróbálja kikezdeni a vezér vezérségét, azt nagyon határozottan elintézi. Sőt, már preventíven is: ha valaki egy csöppet is népszerű lenne a saját jogán, ha megpróbálna a normálisabb közegnek játszani arra Orbán menten csörgőssipkát nyom és békaügetésben körbezavarja a Parlament körül. Ha ez sem elég, mehet Brüsszelbe, vagy kap egy vidéki feudumot.
Az, hogy ez a kormányzati teljesítményt durván lerontja nem érdekes, ez a káló, ami be lett tervezve. Az önfelmentés pedig úgy szól, hogy igen, most még egy kicsit rossz, de ha helyre került minden csavar, akkor majd beindul a gépezet megállíthatatlanul, és akkor majd lesz jó is. Ebben aztán tényleg semmi újdonságszerű nincs, a legtöbb diktátor pontosan ugyanígy gondolta. Még egy kis idő kell, amíg a gépezet felkészül, de majd ha, akkor! És ez így ment sokáig, mindig kellett az a „még egy kis idő”, egészen a bukásukig.
Nehéz lenne abban bízni, hogy majd a népszerűségvesztés, majd az elintézi! Hogy ez lesz az a pont, amivel nem kalkulált Orbán, és itt meg lehetne fogni. Egyre inkább gondolom azt, hogy a politika, a poltikai kommunikáció, de lassan már a teljes közgondolkodás elszíjjártósítása egy nagyon tudatos, nagyon ravasz taktika. Az emberek ezzel szemben eleinte utálatot, undort, megvetést éreznek, de ezt idővel felváltja a közöny. Elfordulnak a tömegek a közügyektől, nem fogja érdekelni őket, még akkor sem, ha rosszul mennek a dolgok. „Ezektől” úgysincs mit várni, akkor meg minek figyeljünk rájuk? Egyedüli dolog amire figyelni kell, az a kemény mag, de érzésem szerint arra figyelve is van. Erről szólhat a beharangozott, ámde ennek ellenére szinte lopakodó üzemmódban bonyolított roadshow. Lelket önteni azokba, akikre alapozni lehet. És egy olyan ember, aki igen komoly szellemi erőt feccölt abba, hogy orbanistább legyen Orbánnál, az még annyira se fog eltántorodni, mint a mindenféle világvégéket ígérő szélhámosok legtörzsebb törzsközönsége.
Még csak párat alszunk, és itt a január elseje. Vízre bocsájtódik az orbáni rendszer. Egy olyan rendszer, amilyent a legvadabb gyurcsányi időkben tán még a legelborultabb agyú orbanisták sem mertek elgondolni. Vagy ha mégis, kimondani már röstellték, túlzásnak érezték volna. És működni fog. Nem igaz az, hogy ne működne, miért is ne? Legyünk realisták: a szar működés is működés. A Trabant is autó. És ha működik, az emberek elkezdik használni. Kialakulnak kisebb és nagyobb érdekösszefonódások, és itt nem feltétlenül országos méretű svihákságokra gondolok, hanem nagyon is hétköznapi viszonyulásokra. Egy vállalkozónak például január másodikán is vállalkoznia kell. Meg fogja találni a módját annak, ahogyan ehhez az új rendszerhez viszonyulni kell, ebben jók vagyunk. Szar rendszert elfogadni és azt kijátszva úgy-ahogy, lopva-csalva-hazudva, erről szól a történelmünk. Ebben a legelborzasztóbb, hogy ha nem bukik meg pillanatokon belül az orbánizmus, akkor ezt is meg fogják szokni viszonylag hamar az emberek, és mivel szintén a kollektív jellemzőinkhez tartozik az, hogy a biztos rosszhoz is szeretünk ragaszkodni a bármilyen bizonytalansággal vagy újjal szemben, így nem nagyon lesz tömeges igény a változtatásra.
Nincs túl jó kedvem. Ha bebrümmentik január elsején ezt a szörnyűséget, akkor ennek újabb évtizedre annyi. És nem látom okát annak, hogy miért is ne kúrná oldalba Orbán egy pezsgősüveggel sűrű vigyorgások közepette a gyorsnaszádját. Himnusz, székely himnusz, Pali, gyere, adj egy puszit te is! Nincs senki és semmi, ami megállíthatná. Ő pontosan ezt akarta, az ő harca ez volt, és győzött. Orbán legyőzte a jobboldalt és legyőzte Magyarországot. Ennyi volt, függöny.
