Nevesíteni fogják a Magyar Művészeti Akadémiát az új alkotmányban. A nem nevesítendő művészeti akadémiát Széchenyi Művészeti Akadémiának hívják és az utóbbi műintézetben holnap lesz Kocsis Zoltán, igen, a Kocsis Zoltán székfoglaló koncertje.
A Széchenyi Művészeti Akadémia tagja Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter, Závada Pál, Parti Nagy Lajos, Gross Arnold, Nádler István, Kurtág György, Petrovics Emil, Ascher Tamás, Huszti Péter, Makk Károly, Mészáros Márta, Zsámbéki Gábor.
Haláláig tagja volt a Széchenyi Művészeti Akadémiának Fábri Zoltán, Gábor Miklós, Mándy Iván, Somlyó György, Szabó Magda.
A mi kicsi, sárga, savanyú Julius Streicherünk Borókai Pubi erről írta, hogy ez nem kultúrkampf, csak egy kicsit elhúzódott a rendszerváltás. Az Esterházy Péter-Döbrentei Kornél csere lenne a rendszerváltás eszerint. Erősen visszafogom most magam.
Az új alkotmány arról szól, hogy Lévai Lábasjószágotsütökazénuramnak Anikó ízlése, Schmitt Pál álamfő igényes nyelvezete végre ötvöződhet Deutsch Tamás keresztény gondolkodó cizellált konzervativizmusával. Arról szól, hogy ezt megtehetik, mert kétharmaddal örüljünk, hogy nem lövetnek közénk. Írhatnék erről is egy novellát, amelyben egy minden rezsim seggét kinyaló tábornok, irodalomtörténész, kultúrpolitikust betonoznak bele a palermói uszoda készülő kismedencéjébe egy félbolond építésszel együtt, de nem írok.
Teszik, mert tehetik, ez itt a lényeg. És most írhatnám, hogy ez mind a Gyurcsány miatt van (ami praktikusan nincs azért olyan nagyon távol az igazságtól, és ha esetleg Gyurcsány Ferenc éppen ezért döntene úgy, hogy végre visszavonul megírni a kurvajó könyvét, már nem éltem hiába), de még ezt sem fogom megtenni, mert nem érdekes, hogy ki miatt van. Van. Lesz egy ilyen lábasjószágországunk, ahol Gál András Levente dönti el, mit lehet mondani a Holokausztról, és Papp Dánielről fogják elnevezni az Újságíróetikai Akadémiát. És kedves Olvasó, igen, jól érti, nem tehet semmit. Semmit. Lehet lemerülni és kibekkelni, de akkor az egy lemerült és kibekkelt élet lesz. El lehet menni. De az elmenetel sok minden elengedését jelenti, sok minden elvesztését, sok mindenét, amit talán nem is vehetnek el.
A rezsim kitalált magának egy ellenséget, akiről annyit lehet tudni, hogy liberális, és eme zseniális vers szerint nagy belmagasságú budapesti lakásokban nőtt fel, továbbá külföldi egyetemeken tanult, és a Nyugat őt ismeri el nagyembernek, nem pediglen a Rajcsányi Gellértet, aki olyan szépen lelézengőritterezte Adornót és Habermast (szigorúan zárójelben és jogi képviselőnk tanácsára egy egészen más kontextusban jegyzem meg, nagy baj, ha egy rezsimszolga nem tudja eldönteni, hogy férfiprosti lesz-e vagy bérgyilkos: a kettő együtt nem nagyon megy).
Ez az ellenség nem létezik. Csurka István írói munkásságának terméke, kapott egyszer egy új zsé betűt a kis írógépére, és nem bírta ki, hogy ki ne próbálja. Ezt a nemlétező figurát kell legyőzni. Azzal, hogy megalázzák Kertészt, Nádast, Esterházyt (akik esetleg észre sem fogják venni a megalázást, mert pont cukrászsüteményt esznek), és teleírják az alkotmányt debilségekkel, ezt a bizonyos liberális értelmiségit akarják megsemmisíteni. Ez az alkotmány egy voodoo-baba tulajdonképpen. Egy mumus ellen szurkálja a sok marha az IPadján a szánalmas alkotmányát. Mutogatják egymásnak, hogy mi is tudunk ilyet, nem csak Ő. És közben nincs is Ő. Nincs itt semmi, csak egy kis szarszag, ahogy Hrabal mondaná.
