Magyarország sokat tett azért, hogy kiírja magát a huszonegyedik századból. Kiirtotta, elüldözte a zsidóságot, a magyar keresztény felsőközéposztályt és a magyarországi németséget. Elpusztított mindent, ami Nyugat-Európához kapcsolhatta volna. Igen, a Bokréta. Az Isten kalapján. Ady, Babits és József Attila Magyarországát elpusztította a Wass Albertek, Berkesiszilvásik Magyarországa. A Neumannok, Wignerek, Szilárd Leók, Kármán Tódorok, Gábor Dénesek eltűntek a Nagy Álommal együtt.
A Bokréta megnézheti magát a tükörben. Ez az ország a huszadik században önként és kéjjel ölte meg az álmait. Magyarország nem Franciaország, de mégcsak nem is Svájc vagy Hollandia. Valamivel kevesebb mint százmilliárd eurós GDP, ami azért annyi mint a Gazprom és Kuwait éves földgáz- illetve kőolajbevétele összesen. Több mint a semmi, de jóval kevesebb annál ami már említésre méltó. Magyarország nem fontos európai ország. Soha többé nem is lesz az.
Ennek a nem nagyon fontos, de azért nem teljesen jelentéktelen országnak lesz a Charles de Gaulle-ja Orbán Viktor tíz nap múlva. Majd hatvan százalékos országos támogatottsága és százötvenegynéhány első fordulóban elnyert választókerülete minden idők legnagyobb választási győzelmét fogja jelenteni április tizenegyedikén este.
De Gaulle tábornok Franciaország hőse volt. Orbán Viktor a magyarországi rendszerváltás kiemelkedő figurája. Franciaország évtizedek óta Charles de Gaulle árnyékában él, Franciaországban mindenki hozzá képest határozta meg magát. Ma Magyarországon mindenki Orbán Viktorhoz képest határozza meg magát, ez tény. Nem tudom, hogy ez így lesz-e húsz-harminc évig, nem tudom, hogy az unokám gépe leszáll-e valaha az Orbán Viktor Repülőtéren, de ma vitathatatlanul OV a magyar CDG.
De Gaulle Adolf Hitlerrel állt szemben, nem Grósz Károllyal, Algériát veszítette el, Madagaszkárt és Csádot, és nem két választást a szocikkal szemben, de Gaulle Quebecben lehetett quebeci, Orbán maximum Kassán lehetne kassai, de ezt jobb lenne nem kipróbálni, mert kicsit hiányoznának mögüle a tekintélyt parancsoló Mirage-ok, atombombák, miegymások. Mindazonáltal... Van egy kis mindazonáltal a mondatok mögött.
Nem szeretem Magyarországot. A Kocsis-Schiff-ifj. Lendvait szeretem, a Puskás-Czibor-Kocsist, az Erdős-Lovász-Szemerédit, és azokat a rettentően tehetséges fiatalokat, akikkel nap mint nap találkozom. Szerettem az Örkényben a Jógyerekek képeskönyvét, a Pesti Színházban Epres Attilát mint transzvesztitát, a Cseh Lacit Phelps mögött, az Underground Dívákat. Magyarországot nem. Orbán Viktor Magyarországát sem, és más Magyarországát sem. Csak az enyémet, de az olyan kicsi már, hogy alig látszik. Magát Orbánt sem szeretem. Nem is fogok rá szavazni. De lám, lám, nem rá fogok szavazni, hanem a névtelen, szánalmas kis vesztesre, akiről egyetlen dolgot kell és lehet tudni, hogy nem Orbán Viktor. Ergo, én sem mondhatom el, hogy nem hozzá képest definiálom azt az egy nyomorult szavazatom.
Az orbáni Magyarország rémisztően Bayer, Horkay Hörcher, Gréczy, Miháncsik — és véletlenül sem Aron, Malraux, Sartre vagy Camus. Valójában csak de Gaulle-unk van, kicsi, sárga, savanyú de Gaulle-unk. Ő azonban kétségkívül létezik. Valamit kell majd kezdeni vele, ahogy valamit kell majd kezdenie neki is velünk, a Bokrétával, ha majd eldurrant az utolsó balatonboglári champagne.
Már csak tízet kell aludni.
