Elég messziről fogom kezdeni.
December 18-án hirdetik ki a Research Excellence Framework (korábbi nevén Research Assessment Exercise) eredményét. Ez a teljes brit felsőoktatásra kiterjedő vizsgálat, amely elvileg minden egyes brit egyetemi oktató tudományos teljesítményét hivatott mérni. A végeredményt tanszékekre bontva közlik. Az oktatókat négy kategóriába sorolják:
4* Világviszonylatban vezető kutató.
3* Nemzetközi kiválóság.
2* Nemzetközileg elismert kutató.
1* Országos szinten elismert kutató.
0* Aki nem minősíthető elismert kutatónak.
A vizsgálat egy teljes évig tart, és hat évente ismétlik meg. Lényegében az történik, hogy mindenkitől elkérik a hatéves időszakban írt legjobb négy cikkét és ezeket értékelik. Nagyon angol. Képzeljük el, mekkora botrány lenne ebből Magyarországon.
A magyar "jobboldali" véleményformáló elit magát tudósembernek nevező része, akiket röviden géfodroknak fogok most nevezni, minden kétséget kizáróan a nullák közé tartozik. Lánczi Andrástól, Schmitt Máriáig, Molnár Attila Károlytól a kategória névadójáig. Az 1* szinttől, azaz angol értékelhetőségi küszöbtől igen távol esnek. A bübüke tagozattól, a bogaraktől, lentnerektől, bukovicsoktól, fricztamásoktól természetesen eltekintek, itt azokról van szó, akiknek Orbán Viktor segítségével keletkezett többszázmilliós intézete, professzorátusa, stb.
Az eredeti géfodor ma arról írt "egyetemi jegyzetet", hogy az a tény, hogy képtelen megérteni valamiféle komplex információt egy amerikai törvénykezési problémáról, valamiféle különleges politikai tudásnak minősül, amire joggal lehet büszke. A szakmájukban a legmélyebbre bukott géfodrok legújabb menekülési útvonala az ún. politikai tudás. Igen, egész életükben képtelenek voltak leírni egy értékelhető sort, de ők állnak az orbáni sikerek mögött, az ő "politikai tudásuk".
Orbán Viktor sikerei mögött leginkább ő maga áll. Ha meg kellene nevezni valakit, akinek a politikai tudását használta, az egy nyugdíjasverő dzsigoló lenne. Ő is mintha kezdené elveszíteni a mojo-ját. Ráadásul, valljuk meg, Orbánt kétszer verték meg szocikák, harmadszorra meg először magukat verték össze ezek a bizonyos szocikák, de szinte a felismerhetetlenségig. Akárhogy is van, a géfodrok "politikai tudását" Orbán legfeljebb bizonyos pénzösszegek könnyedebb mozgatására használta fel. Ami ebből az egészből megmarad, az a nulla.
A géfodorság lényege mindenek előtt a nullaság, és csak utána a pénzéhség, mezei gazemberség, kontrollálatlan nárcisztikus faszkodás. A rezsimnek szüksége van a nullaság aurájára. A nullaság adja a "ha nem támogatod a kötelező prosztatavizsgálatot baltás gyilkos vagy, mert csak" kereteit. Ha itt egyesség, vagy netán kettesség lenne, egy Szijjártót tepertős pogácsának sem lehetne kinevezni. Bármiféle valódi tudás, tehetség, borzalmas kognitív disszonanciákat indíthatna el, az ideológia felkent közvetítőinek is senkiháziaknak kell lenniük.
Ha a szellem arisztokratája nem piti bolti tolvaj, akkor vélhetően valami más, és az már veszélyes. A megmérettetés nélküliség lehetőséget ad arra is, hogy az egyik géfodrot a következő tizedmásodpercben cseréljük ki egy másik géfodorra, ha már nem tetszik a lihegése. A nulla mindenre felhasználható. A nullának nincs reputációja, amire kényes lehetne, a nullának a nullasága az egyetlen értéke. Egy generáció fog törekedni a tökéletes nullaságra. Így lesz a géfodrok legnagyobb ellensége az agresszívebb, kegyetlenebb, butább és fiatalabb másik géfodor, az ifjúhiéna, aki már az egyetemen kinézte magának az Audit és a belmagasságot.
Ennek a posztnak tulajdonképpen semmi értelme sincs. Ez a poszt maximum egy időkapszulába való, amit bizonyos események után nyitnak majd ki. Nem tudom, hogy azok az események bekövetkeznek-e valaha. Nem tudom, hogy bekövetkezik-e a Nagy Összeomlás, amikor a könnyűk majd valóban könnyűnek találtatnak, amikor minden hazugság egyszerre ér véget, amikor az igazság beleégeti magát a retinánkba, amikor egyszer és mindenkorra megbűnhődi már e nép a megbűnhődnivalót. Amikor a nullák egyszer csak semmi másnak nem látszanak csak csontfehér, szikkadt, üres nulláknak. Amikor a szavak visszakapják a súlyukat, és minden szennyet lehúznak a mélybe.
