Orbánék vadkommunisták voltak, a családban 1956-ot ellenforradalomnak nevezték, minden más fizikai megtorlással járt, Fricz Tamás az Ifjúkommunista munkatársa volt, Varga Judit feketeöves besúgüócsaládból származott, Kövért hagyjuk is, ők a munkásmozgalom régi harcosai voltak, Lánczi András pedig a kommunista ideológiai lap szerkesztője volt , bizony már felnőtt korában, Jóságos Stumpf István karrierkommunista volt, még be is házasodott egy keményvonalas kommercsaládba. Ezek az ún. magyarkonzervativizmus gyökerei. Ezek okítják most a nyugati konzervatívokat.
Az amerikai konzervatívok egy része is balról indult, Whittaker Chambers úgy lett a konzervatív National Review szerkesztője, hogy előtte nemcsak kommunista, de szovjet kém is volt, Irving Kristol trockista volt, James Burnham kifejezetten a legismertebb amerikai trockisták közül lett szintén National Review szerkesztő. De a brit konzervatív fárosz Scrutonnak is volt egy balos korszaka, Janet Daleynek pedig kifejezetten marxista korszaka is volt. Egyikük sem egy svéd-finn jégkorongmérkőzés szünetében lett konzervatív (mindig a Pekka Rautakallio és a Ketola jut eszembe a fideszkonzervativizmusról, pedig ők akkor már nem is játszottak)
Nekem nem volt igazán konzervatív korszakom, csak pár évem Amerikában, amikor olvastam konzervatívokat, Russell Kirk-öt, Buckley-t, és persze Allan Bloomot, aki állítólag nem gondolta magát konzervatívnak, de akkor rosszul gondolta. Bloom két évvel azután halt meg, hogy én elolvastam a könyvét, minden bizonnyal AIDS-ben, nyilván nem publikálták a halotti anyakönyvi kivonatát, meleg szeretőiről mindenki tudott, és ha ő nem konzervatív, akkor nem tudom, hogy mégis ki lehetne az. Ő, szemben Scrutonnal, nem volt pozőr, vagy mondjuk nem úgy, tizenöt éves korától (akkor vették fel a világ egyik legjobb egyetemére) a Nagy Könyvek mániákusa volt.
Bloom könyve a Closing of the American Mind most itt van a kezemben, de alig emlékszem rá harminc év távolából. Az elszántságára emlékszem, a mély elkötelezettségére, amihez hasonlót én soha addig nem tapasztaltam.
Amikor először hallottam a Closing of the American Mindról, egy horvát-amerikai kollégiumi társamtól, nem tudtam, hogy mi az, hogy konzervativizmus. Még nem omlott le a berlini fal, még élt Ceausescu, Magyarország pedig hivatalosan népköztársaság volt. A konzervatív szót sem nagyon írták le Magyarországon, nem volt része a közbeszédnek, ekkor Kövér László még hithű szocialista volt. Orbán talán éppen a Pembroke College-ban próbált liberalizmust tanulni.
Megérintett a Closing of the American Mind, de elég hamar felfogtam, hogy bennem nyoma nincs annak az intellektuális elkötelezettségnek, ami Bloomban már gyerekként jelen volt. A lockdown alatt olvasgattam filozófiát, aránylag komoly filozófiát és elég pontosan láttam, hol húzódnak a határaim. Orbánék nem olvastak semmit, nem volt organikus útjuk a konzervativizmus felé, harsány ateizmusukat órák alatt cserélték buzgó kereszténységre, és olyan értelmiségikeket gyűjtöttek maguk köré, akiket csak a mérhetetlenül gyenge képességeik és gátlástalanságuk emelt ki a pannon mocsárból.
Magyar Bloom nem volt, hacsak nem a szombathelyi születésű Leopold.
Nem olvasták el a nagy könyveket, nem olvastak ezek semmit, nem gondolkoztak el semmin, egyetlen percük sem volt, amikor éppen meginogtak voltak valamiben, mindenre elég volt tíz perc, Magyarország tíz percekről szól, és nagyon kicsi emberekről, akik nagyon nagynak hiszik magukat.