"Az emancipáció ellenében ennek a begyökerezettségnek kell lennie a konzervatív gondolkodás középpontjában. Ezt Roger Scrutontól Donald Trumpig sokan képviselik. (Botos Máté, a pártállam ideológiai könyvkiadójának újonnan kinevezett vezetője)"
Donald Trump konzervatív gondolkodásának középpontjában a pina áll, amit meg kell ragadni. De Stormy Daniels felnőttszínésznő szíves közlése szerint Trump pinaügyi megközelítésének nemcsak ideológiai, hanem méretbéli korlátai is vannak. Én azt gondolom, hogy a kortárs magyar konzervativizmus a havi nettó egymillió forintos fizetésről szól, ez a poszt viszont az emancipáció (émancipation) és a begyökerezettség (enracinement) feszültségéről akar szólni, ezért elolvastam Chantal Delsolnak, a fogalompár meghonosítójának, "The "Common Idiot" of Populism" című esszéjét. És most erről fogok írni.
Chantal Delsol is volt Pesten, valószínűleg kávézott a Karmelitáknál, megnézte a szép kilátást, nyilatkozott valahol arról, hogy tulajdonképpen Orbán Viktor a keresztény Európa bástyája. Nem érdekel. Ez az esszé úgy gyönyörű, ahogy van.
Delsol egy felsőközéposztálybeli nő, aki nem fogja agyonlőni magát a Notre Dame székesegyházban, mint az öreg Dominique Venner, nem követ el szeppukut, mint a nagy Yukio Mishima, van egyfajta tétnélküliség, egy kis sika-kasza-léc, a nyugati konzervatív értelmiség pesti orbánista performanszaiban, de ez filozófia, nem háború.
Delsol esszéjének nagy része arról szól, hogy a populizmus Platónnál, Hérakleitosznál, Thuküdidésznél a tömegben feloldodó embert kihasználó türannoszt jelenti, aki udvarol a népnek, kihasználja azt, hogy a tömegembert csak a saját partikuláris érdekei foglalkoztatják, nem a poliszé. A "sokaság"-ban tenyésznek a vélemények, mindenféle félig meggondolt gondolatok, félig megértett érvek, nagyzolások, értelmetlen zsigeri kinyilatkoztatások, amelyek nem állnak össze konzisztens univerzális gondolattá. A valódi vezetők, mint Periklész, nem akartak a tömegek kedvében járni, ők a "kevesek" közé tartoztak, akik nem hízelgőkkel akarták körülvenni magukat, és nem is akartak hízelegni a démosznak. A "sokaság" vágyai rabjává válik, a "kevesek" felülemelkednek szenvedélyeiken.
A "sokaság"-ra "pathos"-szal lehet hatni nem tör az univerzális és abszolút "logos" megértésére, érzelmei és nem az értelme vezérli. Delsol Xenophón keserű szavait idézi, a demokrácia olyan emberek kezébe adja a poliszt, akik egy drachmáért eladnák a várost. A "sokaság" nem képes a közjó felfogására. Csak a "logos" (azaz a valójában elérhetetlen "logos"-ra való törekvés) lényegülhet "nomos"-szá, csak a közjó megértése által válhat valami törvénnyé és ez a törekvés csak a "kevesek" kiváltsága.
Nem vagyok filozófus, én krimiként olvastam ezt az esszét, ez volt az a pont, ahol a fordulatot vártam, ahol megjelenik Orbán Viktor és elküldi a francba a hülye Platónt. És nem, jött a "vége főcím", már csak a bibliográfia maradt.
Delsol érve el van rejtve a szövegben. És ez az, amit érdemes tanulmányozni, és akkor talán a pinaügyi szakértő és nemzetünk abáltszalonnabarát jötevőjének viszonylagos népszerűségét is megérthetjük.
Platón mintha kicsit intoleráns lenne a partikularitással szemben, ami nem jelent imbecillitást. Platón "idiótája" valójában nem idióta. Arisztotelész képes is arra, hogy az egészet partikularitások összességeként fogja fel, és azon gondolkozzon, hogy az egyszerű emberek hagyományra, tapasztalatra épülő népi bölcsessége valóban integrálódhat a "kevesek" rációját is felülmúló tudássá. Mert az egyszerű ember, a lokális ember, a saját kicsiny világából nézi a nagyot, próbálja hozzátenni a saját kicsiny, otthonos életbölcsességét és ettől a saját kicsiny begyökerezettségétől fosztják meg.
Na, nem Platón, az átlátható, részében és egészében megismerhető, ókori városállam polgára, hanem a kőkonzervatívok boogeyman-je, zsákos embere, Kanték gonosz Emmánuelje és az ő Felvilágosodása, a Progresszió univerzális igazsága, amely egyszer és mindenkorra kiölte a partikularitást a világból. Kant and Co, emancipálni akarja a "sokaságot", azaz megfosztani saját lokalitásától, partikularitásától, "fel akarja emelni " őket, azaz " bazmeg, ezt nem érted, de nem baj, attól még szeretünk, csak kicsit az lesz most, amit mi mondunk, mert mi jól látjuk, te meg sajnos kurva rosszul, bocs, nem érted a vezérlő narratívát, nincs széles horizontod, szerintem igyál még valamit". A modern világban a "sokaság" teljes mértékben egyenlővé válik a "kevesekkel", szemernyi különbség sincs köztük közjogi értelemben, de mégis a "kevesek" igazsága az egyetlen igazság, a "sokaság"-nak továbbra is csak érzései vannak, amelyeket a jó elit tolerál, de azért nem vesz túlságosan komolyan.
Sohasem értettem meg, hogy a világban repkedő, tunasteaket és kézművessört fogyasztó, huszonegyedik századi konzervatívok miért gondolják, hogy azonosulni tudnak a partikuláris emberrel, aki valahol Alabamában lakik, bár azért időnként ők is repkednek a világban, és néha becsúszik egy kis tunasteak és kézművessör. Én nem hiszem azt, hogy Chantal Delsol fokhagymafűzérrel a nyakában látogatná csak meg Kant kalinyingrádi szülőházát (melynek vonzáskörzetét Herr Kant talán egész életében nem hagyta el), nem hiszem azt, hogy több az Enlightenment-ellenesség egy metaforánál, de azt elfogadom, hogy néha egészen jó metafora.
Valahol azért megjelenik Orbán Viktor, de azt nem tudom elhinni, hogy ez Chantal Delsolt különösebb örömmel tölti el, van ebben az egészben valami dafke, ahogy a trumpizmusban is van egy nagy adag dafke, ahogy például a félázsiai orbánizmusban nincs, az tényleg olyan borzalmasan lecsoffant, mint amilyennek látszik. De a metafora él, függetlenül a pártállami kiadóktól, jutifaliktól, nettó millióktól, kötcsei tarhonyázásoktól, és nem baj, ha időnként tudomást veszünk róla.
