Valahol logikus, hogy lekéstem a Vincent szülinapot a posztommal, hiszen magát a születést is lekéstem. A Vincent szerzőgárda nagyobb részével szemben én nem egy IRL társaság részeként váltam szerzőtárssá, hanem törzsolvasói pozícióból avanzsáltam. Amikor a közösség befogadott, az nagy pillanat volt számomra: addig a Vincent lelkes olvasója és kommentelője voltam, attól a pillanattól fogva a sajátomnak éreztem. Én akkor, pár hónappal az első szülinap után fogadtam örökbe a Vincentet.
A szülinap kapcsán az is eszembe jutott, hogy bár már korábban beszéltünk arról, hogy hány éves a Vincent, eddig a pillanatig nem igazán hatolt el a tudatomig, hogy milyen zsenge kisded volt ez a blog akkor, amikor én elkezdtem olvasni. Olyan bejáratott, összeszokott közösség írt és kommentelt itt (nem véletlenül: ahogy szempontpuska írta, ez egy régi közösség új formája volt), hogy azt hittem, hogy egy többéves blogról van szó. Figyelembe véve, hogy mire írtam, hogy „Én is!!! Én is!!!” már egy pár hónapja viszketett a tenyerem, gyakorlatilag csak egy kicsit maradtam le a születésről.
Most nem egész 10 év után visszanézve úgy érzem magam, mint valami rossz nevelőapa: nagyon izgalmas volt az első pár év, aztán lassan kikoptam a legtöbb társszerzővel együtt. Visszanézve a posztjaimat, érdekes módon ez két hullámban történt: 2010-2012 között írtam posztokat, majd hosszú kihagyás után 2014-ben még egyszer nekilendültem, de aztán az a hullám is kifulladt. Bár kommentelőként még egy ideig aktív voltam, most már inkább csak olvasok, viszont azt élvezem.
Mi történt közben? Sok politikai érdeklődésű ember számára az egész blogoszféra ezekben a forró években az intellektuális pezsgés egyik epicentruma volt. Dinamikus blogok rivalizáltak az Index címlapért és az ezzel járó sok ezer olvasóért, majd az FB pluginnel a likekokért. Sok idelátogató troll mellett kiépült egy törzskommentelői gárda, és a posztok alatt sokszor magas színvonalú vita folyt és folyik.
Valószínűleg téves lenne egyetlen tényezőre kihegyezni, ami aztán történt. Az én esetemben elvitathatatlan szerepe van a Facebooknak, ahol ugyan szintén ritkán posztolok, de viszonylag sokat kommentelek. Ez ugyan nem ideális, mert a filter bubble-t erősíti, de (nem akarom halmozni az angol kifejezéseket, csak így jött ki a lépés) a virtue signalling iránti lélektani igénynek valószínűleg nehéz ellenállni.
Emellett volt egy időszak, amikor itt – és ezalatt nemcsak a Vincentet, hanem a teljes blogoszférát értem – nagyon körkörösnek tűntek a viták, amely benyomás valószínűleg inkább a politikai valósággal kapcsolatos tehetetlenséget tükrözte, mint a diskurzus valóságát. Mindenesetre mire visszatért a politikai viták iránti kedvem, az már az FB felé irányult, Mark Zuckerberg adatbányászai nagyobb örömére.
Végezetül az is szerepet játszott, hogy jotunder nagyon jól ír és minél alacsonyabb erkölcsi szintre süllyedt az Orbán-kormány, annál jobbak lettek az írásai (és egyelőre nincs remény arra, hogy az előbbi trend megáll). Különösen a csökkenő szerzőgárda mellett emiatt is túl nagynak éreztem a nyomást magamon, hiszen amúgy is túl sokáig bíbelődtem egy-egy poszttal, és hiába jövök egy jóval írásközelibb szakmából, akkor sem ment úgy, mint a matematikusnak, ami vicces.
A moderálási vitákban a csapat legfrissebb tagjaként csendben maradtam, de én is a liberálisabb irányba húztam. Ennek ellenére azt nem állítom, hogy ez közvetlenül elvette a kedvemet az írástól és a kommenteléstől – de az, hogy mások, akiket emberileg és társszerzőként is nagyon szeretek, emiatt (is) kikoptak, az rám is hatott.
Összeségében mindez akár szomorú is lehetne és egy kicsit az is, de számomra van egy másik oldala: ahogy sokan mások akkor és talán még ma is, 10 éve roppant kíváncsi voltam a csapatra, aki ezt a blogot csinálja, valamint tudni akartam, hogy Soros György és Jean-Claude Juncker személyesen szerkesztik a Vincentet vagy képviselőkön keresztül. Sok másik olvasóhoz hasonlóan nekem is voltak kétségeim, hogy egy ilyen jól összerakott blogot vajon tényleg amatőrök írják és szerkesztik-e.
Izgatott voltam, hogy beláthatok a kulisszák mögé és bár nem találtam sem béka-, sem pártembereket, sőt még Soros György sem utalt apanázst, de ezzel együtt azt kell mondanom, hogy a Vincentnek az IRL aspektusa még jobb volt, mint az online dimenziója. Még ha ritkábban is találkozunk, de nekem ez vált a Vincent legfontosabb részévé és különösen ezért örülök, hogy 10 év mínusz pár hónappal ezelőtt bekuncsorogtam magam a Vincentek közé…
