A minap olvastam egy cikket a ratkósokról, azaz rólunk, mert hát közéjük tartozom:
Utána sok minden eszembe jutott. Itt az idő arra, hogy meséljek egy picinyt.
Hanyas vagy? Én ötvennégyes.
1954-ben sok minden — jó és rossz — történt: júliusban Ásványrárónál, Kisbodaknál és Dunakilitinél átszakadt a gát. 550 millió köbméter víz zúdult ki a Dunából, elöntve a Szigetköz jelentős részét. Majd Révfalut is elöntötte az ár, közel 1400 épület összedőlt, kétezernél több megrongálódott. Szeptemberben Békéscsabán megalakult a Békés Megyei Jókai Színház. Sokak bánatára az Aranycsapat második lett labdarúgó-világbajnokságon, a góllövőlista élén azonban 11 góllal Kocsis Sándor végzett. Öttusa-világbajnokságot rendeztünk Budapesten; akadályfutásban pedig Rozsnyói Sándor lett nyolc perc 49,6 másodperccel a versenyszám első hivatalos világcsúcstartója. Néhány név a korosztályos csapatból, akik akkor születtek: Eperjes Károly, Gyarmati Andrea, Kemény Dénes, Udvaros Dorottya, Dávid Ibolya, Bokros Lajos, Závada Pál és még hosszan folytathatnám, hanem hát sokak örömére szeptemberben megszülettem én.
2011. május végéig éltem szokványos, az egyetemet végzettekre jellemző kis életemet: férj, 2 gyerek felnevelése, 1 válás, mindeközben voltam egyetemi oktató, kutató, aspiráns, és lettem köztisztviselő (utóbb kormánytisztviselő). Begyűjtöttem 2 déert, egy kicsit, amolyan egyetemit, meg egy picivel nagyobbacskát. Már 17 éve dolgoztam az oktatásért felelős minisztériumban, amikor is tavaly a csúcsminisztérium háromnevű atyaúristene kiadta a parancsot indoklás nélküli felmentésemre (még éppen időben, már csak egy hétvégéjük volt rá). Kedves és emberséges hangon közölték: ennyi, felmentenek — a felmentésem 3 hónapjában dolgoznom sem kell, ami igen hátrányos volt a végelszámolásnál — és figyelmeztetettek (mert ők olyan jók és szeretik humánusan intézni az efféle ügyeket), hogy a közigazgatásban nem fogok tudni elhelyezkedni, ne is próbáljam meg...?!
A búcsúígéretekben sok minden elhangzott, de legfőképpen, hogy segítenek munkahelyet találni, hiszen én egy értékes, nagy szakmai tudású ember vagyok… Hát ez az. Azóta több tucatszor írtam át az önéletrajzom, rövidítettem, töröltem az infókat, csak ne tűnjek már olyan „nagy szakmai” tudásúnak, ne lássák az évszámokat stb.
De látják, és kiderül.
Mintegy félév elteltével megkíséreltem elhelyezkedni egy közigazgatási háttérintézményben (mert én csakazértis kipróbálom). Hajrá, pályáztam, és lám, behívtak interjúra, egymás után többre is — eljutottam egészen az intézményvezetőig. Akikkel találkoztam, mindenkit ismertem, nagyon megörültek, huh, de kellek nekik, ismerem a projektet, szakmai feladatokat, mennyit tudok majd nekik segíteni.
Én nem titkoltam el semmit, mikor és milyen beosztásban dolgoztam odáig — ne érje őket „meglepetés” — és lám, minő meglepetés, ami engem ért, úgy döntöttek, hogy nagy szükségük van a szakmai tapasztalatomra. Megállapították a fizetésem, kijelölték az íróasztalom és a számítógépem stb., átküldték a felvételi papírokat, hogy töltsem ki. Hétfőn álltam volna munkába, de péntek délután jött a telefon: visszamondják, és persze megint nincs indok (ez nekik nagyon megy).
Hát keseredjek el? Hiszen ők megmondták, ők figyelmeztettek.
Azóta hobbiból pályázgatok, ha éppen olyanom van. Szereztem még egy majdnem állást, megint csak utolsó nap mondták vissza (azért ezen már kicsit görcsöltem).
Azt is gondolhatnám, hogy akár lehetnék nyugdíjas, mint az előző nemzedék, hiszen már ledolgoztam egy emberöltőt, no meg ha jönnek az unokák, nekik jár a nagyi segítsége, ahogy én is megkaptam anno.
Halló, van ott valaki, aki tanácsával, ötletével, vagy csak jó szóval felvidítja az ötvennégyeseket? Mi, ratkósok tartsunk össze!
