Barátaim, seprűbajnok és Pásztörperc leírásainak közelébe se érhetek, viszont egyszerűsége ellenére finomsága miatt mégis meg kívánom osztani veletek a szombat esti vacsorát (ami ebédnek indult, de mivel megőrzésre kaptunk további 3 gyerkőcöt, este lett az akcióból).
Felnőtt fejjel hamar rájön az ember arra, hogy öreg nagymamáink konyhai produkciói megismételhetetlenek. Sok sok év erőgyűjtés kell hozzá, hogy legalább megpróbáljuk megközelíteni azokat az ízeket, amik felmenőink után a szánkban de legfőképp az emlékeink között maradtak. Azt a körömpörköltet, amit nagyi egy átlagos hétvégén produkált sima gáztűzhelyen, hatalmas bográcsos előkészítéssel, válogatott fákkal épp csak hogy imitálni sikerült. Ezekkel a félelmekkel vágtam bele a kacsamellbe. Belevágtam, ugyanis először beirdaltam, ahogy a klasszikus iskolák szerint kell. Ezután egy előmelegített serpenyőbe tettem bőrrel lefelé mindenféle egyéb zsiradék nélkül. Kis trükk, pár víz cseppel lehet ellenőrizni, hogy kellően forró-e már a serpenyő. Ha ez megvan, akkor ugrik bőrrel lefele a kacsamell, némi mozgatás mellett — hogy ne égjen le — szépen megvártam, hogy a zsírja meginduljon. Fűszerezés következett, só, bors, némi őrölt majoranna került a húsra, most épp ez volt kéznél. Egy fordítás, hogy megkapassuk a husi másik felét is — remélve így, hogy kellő burkot adunk neki, és bent maradnak a nedvek, kevésbé szárad ki. Ezután épp csak hogy előmelegített sütőben 140 fok környékén sütjük max. egy óráig aszerint, hogy mennyire rozén szeretjük. Az első negyed órára alufóliával letakartam, de aztán engedtem, hogy szépen piruljon a bőre. Ha jól kapjuk el az ívet, akkor a bőr kellően ropogós lesz, viszont belül a husi omlós.
Bor: Ha megtehetjük, adjunk a részletekre! Ha tudunk, válogassunk megfelelő bort is mellé. Szárnyasokhoz könnyebb, akár fehér borok illenek, viszont ez a bőre felől nézve mégis csak egy zsírosabb darab, szerintem a fehér és a vastag vörös borok között érdemes lavírozni, tehát vagy valami rozét (amit én inkább nyáron iszom), vagy valami könnyű vereset érdemes hozzá választani. Így került most mellé egy Bősz Adrián-féle szekszárdi menoire. A borról csak jókat lehet mondani, Adrián neve ismerős lehet a Bodri pincészetből, viszont számomra a menoire (amit kék medocnak is hívnak) nem igazán volt eddig ismert. A bor hozza az általam leginkább kedvelt szekszárdi ízt, kicsit a kadarka könnyedségét idézi, meggy, némi paprikás illat, itatja magát, észre se vesszük, és legurul egy palack a kacsa mellé.
