Pár napja az Eduline írt arról, hogy a US News 500-as egyetemi rangsorában az ELTE a 448.-ik helyet szerezte meg (egyedüli magyar egyetemként). Az európai egyetemek között a 196.-ik helyen végzett.
Az ötszáz egyetemben van 38 brit, 42 német, 22 francia és 134 amerikai, továbbá 13 holland, 7 svájci, 5 izraeli, 6 osztrák és 9 brazil egyetem.
A poszt apropója azonban nem ez, hanem Kenesei István professzor előadása: A magyar felsőoktatás vesszőfutása. Tavaly novemberben a Felsőoktatási Stratégiáról jelent meg egy cikke, abba is érdemes belenézni.
A Vincentnek van egyfajta személyes jellege. Az elmúlt öt évben több tucat posztot írtam a felsőoktatásról. Eleinte akadémiai intézeti tudományos tanácsadóként, aztán egy svájci egyetem vendégkutatójaként, és az elmúlt másfél évben egy brit egyetem professzoraként. Az elmúlt években néhány dologról megváltoztak a nézeteim, pár kérdésben elbizonytalanodtam, és bizonyos problémákról határozottabb lett a véleményem.
Mindig is tiszteltem azokat, akik fenntartják a magyar felsőoktatást, akik az életüket erre rakták fel, mostanában azonban jobban meg is értem őket.
A magyar felsőoktatás vesszőfutása nem 2010-ben kezdődött, de igaza lehet Kenesei professzornak, 2010 a fordulópont. Az Orbán-kormányzatot a legcsekélyebb mértékben sem érdekli az egyetemi polgárok véleménye, és minden jel arra mutat, hogy a felsőoktatást inkább tartják kellemetlen költségvetési kiadási tételnek, mint kitörési pontnak.
A 448.-ik hely mögött a magyar egyetemi szféra brutális alulfinanszírozottsága áll. A magyar egyetemi oktatók jövedelme hosszú évek óta nem változott. Az egy dolog, hogy a nyugat-európai bérek töredékét kapják, de már a cseh és a lengyel kollégáiktól is lemaradnak. Mindeközben szignifikánsan többet kell tanítaniuk, mint a svájci vagy brit oktatóknak.
Kenesei professzorék tartják a vállukon a magyar felsőoktatást és mivel esetében bölcsészről van szó, mindezt kormányzati, és tegyük hozzá össztársadalmi, köpködés közepette teszik. Ráadásul olyan emberekről beszélünk, akik igen gyakran gond nélkül kapnának sokszoros fizetést Nyugat-Európában vagy Amerikában, sokkal kevesebb munkáért. Ők persze nem tartoznak a "keményen dolgozó emberek" célcsoportba, mert "nem végeznek termelő tevékenységet", és ráadásul megkapják, hogy az "állam csöcsén élnek".
A magyar felsőoktatás tetején meglehetősen jó képzések vannak. A követelményrendszerek inkább hasonlítanak az oxfordira, mint bármi másra. Ez persze nem igazán meglepő, hiszen a magyar populáció felső tíz százaléka sokkal de sokkal közelebb van a brit, német vagy svájci populáció felső tíz százalékához, mint a magyar alsó hatvan százalék a nyugati alsó hatvan százalékokhoz. Magyarország nem egyenletes mértékben fejletlen ország.
A magyar oktatási rendszernek hatalmas felelőssége van a fiatalok alsó hatvan százalékával szemben, más jellegű, de nem kisebb felelőssége a következő harminccal, és igen azzal a bizonyos Top 10 százalékkal szemben is. Ezeket a felelősségeket nem lenne szabad kijátszani egymás ellen, sem a közoktatásban, sem a felsőoktatásban.
A magyar egyetemeknek (szemben Svájccal, Nagy-Britanniával, Németországgal vagy az Egyesült Államokkal) nincs kizárólagos szerepe a tudományos kutatásban, aminek bizony van hatása arra, hogy milyen helyezéseket érhetnek el a különböző listákon. A magyar egyetemek szinte minden szempontból hátrányos helyzetben vannak, és ez a hátrány egyre inkább növekszik.
Semmi sem fog történni. Semmi. Minden marad a régiben. A vesszőfutás folytatódik. A magyar társadalom cserben hagyta az egyetemeit, ahogy sok mást is cserben hagyott, ahogy tulajdonképpen cserben hagyta saját magát. Méltatlan embereket emeltünk fel, akik magukhoz hasonló méltatlan embereket emeltek maguk mellé, itt egy méltatlan ország fog felépülni, nincsenek kétségeim. Magyarország nem fog tönkremenni, el fog vegetálni az idők végezetéig, de a lehetőségeinek a töredékét sem fogja elérni. Ezért pedig már nem lehet sem a nácikra, sem a kommunistákra, sem a Sors kezére kenni a felelősséget.
