Éppen, hogy megkezdődött az őszi szemeszter. A diáklányok nagy csapatokban sétáltak a tölgyfasor alatt, úgy csicseregtek, mintha még a középiskolában lettek volna. Néhány év múlva megszerezték a diplomájukat, amit sohasem használtak, férjhez mentek, gyerekeket szültek, és élték a felvilágosult déli háziasszonyok nem túlságosan izgalmas életét.
Mary Smith vezette a történelem tanszéket. A férje ingatlankereskedő volt, Harrods megye leggazdagabb embere, két évvel azelőtt halt meg autóbalesetben. Nem volt szüksége a tanári fizetésre. Mrs. Smith úgy vezette a tanszéket, mint egy államot. Green dékán mondta egyszer, hogy sohasem tudta pontosan, miért félt tőle annyira.
Mrs. Smith mintha belenőtt volna a Hillborough College-ba, a vörös téglás falak és a borostyánok közé, mintha mindig odatartozott volna, és mégse emlékezett rá senki. Egyszerűen csak ott volt a folyosó végén, a vastag faajtó mögött, életnek és halálnak, no meg a harmadik évfolyamos történelemkurzusnak az uraként.
Az óra tizenegykor kezdődött. Mary Smith mindig két percet késett. Halálosan pontosan tudott késni. Pontosan negyvennyolc percig beszélt, utána visszament az irodájába. Azon a napon is tizenegy óra kettő perckor érkezett a terembe. Napóleon oroszországi hadjárata volt az előadás témája, Jeremiah Easton: European History a 112. oldal közepétől a 116. oldal végéig.
Minden tökéletesnek tűnt. A kávé, amit a városból hozatott, a halálos csendben jegyzetelő lányok, Fillmore adjunktus rettegő tekintete a folyosón, minden. Ekkor azonban történt valami, ami addig sohasem. Kinyílt az ajtó és egy idős, hosszú szakállú férfi lépett be a terembe, majd leült az utolsó sor szélére Anne Conway mellé. Anne, mintha észre sem vette volna, folytatta a jegyzetelést.
A férfi semmit sem változott. Pontosan olyan volt, mint amikor évtizedekkel azelőtt Weitzel Oberscharführer agyonlőtte a ramsenfeldi koncentrációs táborban.
Weitzel mögött akkor egy huszonegy éves felügyelőnő állt. Arról volt híres, hogy különleges élvezetet talált abban, hogy végignézte a foglyok meggyilkolását. A Ramsenfeldi Bestiát még a hatvanas években is körözték Nyugat-Németországban.
Mrs. Smith csak állt és képtelen volt megszólalni. Aztán nagyon csendesen közölte a lányokkal, hogy most menjenek haza, és olvassák el a szmolenszki csatát otthon, a következő óra elején tizenöt perces kisdolgozat.
A férfi eltűnt. Mrs. Smith kilépett a folyosóra, de ott már nem volt senki. Egyszer csak rettenetes fájdalmat kezdett érezni a lábaiban, majd a hátában. Alig tudott elvánszorogni az irodájába. Érezte, hogy a testét kelések borítják, álláról borzalmas szakáll lóg, és mindene bűzlik.
Pontosan tudta, hogy mi történik. Fel volt készülve rá. A harminchetedik volt a sorban. Szinte élvezte a helyzetet, tudta, hogy győzni fog, hogy ő lesz az első, aki győzni fog. Az öregember remegő kezével nyúlt be a Wright Enciklopédia mögé és elővette a könyvet.
Pár évvel azelőtt sajnálatos módon meg kellett ölnie Weitzelt, azaz John Withford pályamunkást ezért a könyvért.
Kitépte az első oldalt, összegyűrte és lenyelte. Hallájim, semáhál, eshokol, hallájim, semáhál, eshokol, hallájim, semahál, eshokol — ismételte el pontosan tizenhétszer.
Megigazította a blúzát, végigsimította a karját. Minden újra tökéletes volt. Talán a szag, a szagból maradt valami, persze tudta jól, hogy azt csak képzeli. Egy pár csepp Lamastrice megoldja a problémát.
Három körül ment haza. Egy hatalmas villában lakott a kertvárosban. Évek óta várt erre a napra. A napra, amikor legyőzi a dibukot. A dibukot, amelyik megölte Schloss táborparancsnokot, Elza Hoffstadtert és a többit, akik megúszták az akasztófát. Akkor lett igazán Mary Smith, akkor tűnt el örökre a Ramsenfeldi Bestia, Aufseherin Schmidt.
Levetkőzött, bement a fürdőszobába és kinyitotta a zuhanyt. A víz azonban nem jött. A gáz másodpercek alatt betöltötte a fürdőszobát. Mrs. Smith összeesett, és hat perces haláltusa után kiszenvedett.
Az öregember az órájára pillantott. A három mutató — Hallájim, Semáhál és Eshokol — megállt a harminchetedik ablakban. Ez volt a legjobb — gondolta. A legjobb.
