Istenemre mondom, szeretem a vitriolt! Ha kell, tűzbe tenném a kezedet érte, Kedves Olvasóm. Minden reggel ide van készítve ni, a kávé mellé egy külön kupicában. Mire megjelenik a napi idézet poszt, már le is küldtem az első kortyot, a kedvencek böngészősávban ott figyel a napindítónak szánt 4-5 honlap (blog, tumblr) hogy meglegyen belőlük a betevő adagom.
Huszonegynéhány évesen Uj Péteren szocializálódtam. Örök érvényű — sokak számára elfeledett, másoknak tán ismeretlen — klasszikusa a Merdzsó, nekem máig ott van a panteonban.
Nem akarom a többiek érdemeit elvitatni, de UP egyféle iskolát teremtett ezzel a stílussal hazai sajtóban. Amikor búcsúztatták az Indextől, olvastam, hányan választották az újságírást azért, mert ők is ilyenek akarnak lenni, ilyesmiket akarnak írni.
Nyugaton a legnagyobb hírportálok a nyomtatott sajtó, a nagy napilapok bázisán jöttek létre valamikor a kilencvenes években, amikor a Népszabadság, a Magyar Nemzet, a Magyar Hírlap és a Népszava korabeli mamelukjai fitymálva legyintettek az online újságírásra, mint egyfajta múló divatra, hóbortra.
Ekkor és ezért történhetett meg, hogy mire a nagyok, a print napilapok észbe kaptak, az online piacot két óriás uralta, az Index (volt Internettó) és az Origo.
A sajtóhoz valamicskét értő külföldi ismerőseim értetlenkedve figyelik, hogy lehet az, hogy Magyarországon a nagy, meghatározó országos napilapok csupán a futottak még kategóriában gyűjtögetik az online piac morzsáit. Ez is egyfajta hungaricum(?). Hátrányuk immár behozhatatlan.
Persze generációs kérdés ez is. Apám még nem szeretett monitorról olvasni. Az újság szaga, a papír csörgése... Az estére, délutánra (buszra, vasárnap délelőttre stb.) félretett, hosszabb írást sohasem szoríthatta ki egy percenként frissülő tudósítás. Már a rádiók félóránként adott hírei sem tudtak versenyezni az online hírportálokkal, képekkel, videókkal, idézetekkel…
Mégis megértettem ezt az olvasói konzervativizmust. Volt bennem annyi empátia, hogy vissza tudjam idézni, milyen érzés volt a reggeli Népsportot olvasni a kakaós tej és a kifli mellé egy NB I-es forduló után.
Ez volt az első — mondhatjuk így — generációs ugrás. A printről az online-ra. A gyorsasággal, a hírversennyel felülkerekedtek a spindoktorok. Az a politikus, aki 5 mp szintidőn belül nem tud mondani valami bombasztikusat, mehet a levesbe.
Már itt van a sarkunkban a következő hullám, az ún. Z generáció. Ők mobilon, facebookon, I-padon, I-pod-on, karórán, fülbevalón és hamarost orrpiercingen követik a világ eseményeit, legyen az egy celeb fogyókúrája vagy ha megfagyott turulfiókát találtak Etelközben (kinek mi, ízlése szerint).
Ez már nem az én pályám. Már nem nekem szól. A 444-et is próbáltam megszeretni a maga tabloid stílusával, de ezektől már kezdem úgy érezni magam, mint Apámék a nyolcvanas években, amikor odaadták a videó távkapcsolóját, mondván: ezt inkább te állítsd be.
Bizony, Kedves Olvasó! Ez az első olyan pillanat, amikor a kor kezd lehagyni Téged engem.
A pátoszra, a szemforgatásra és hipokrita nyilatkozatra nekem kinyílik a bicska a zsebemben, mások mirigyeiben beindul a vitriol-kiválasztás. Ilyenkor élvezettel hizlalom szemeimet az üresfejű fellengzőket a mélybe („egójukról az IQ-jukra…”) lerántó sorokon.
Az újságírónak az a dolga, hogy kérdezzen, kekeckedjen, kritizáljon (van persze másik típus is, de azt obersovszkyzásban mérik…), de azért az még megmaradt, hogy egy cikkből még mindig lehetett tájékozódni. Ez afféle minimum volt, vagy mégsem?
Az újságíró lövöldöz, a politikus meg cikkcakkban szalad, mint az anyós a viccben — ez a dolgok rendje. Ezzel nincs is semmi bajom. Nem csak megszoktam, de már el is várom.
Namost, Kedves Olvasóm! Csak azért írtam le a fenti (megszámoltam!) tizenöt bekezdést, hogy Te istenuccse elhidd nekem, ezzel a szárszói izével nem az a bajom, hogy báncsák a ballibet. Nem!
Csöpögjön a vitriol, zengjen az élc, szikrázzon a cinkelés, de már tényleg ott tartunk, hogy egy Panyi Szabolcs (bocs, de Német Tamásról speciel fogalmam sincs, kicsoda) szárszói — úgynevezett — tudósításában Medgyessyt a büfénél, Heller Ágnes csípőnadrágját, Paul Lendvai tányérját, Puch László pocakját, Vadai szandálját, meg Farkasházy klotyóját (a klotyóját b@mmeg! Érted? a klotyóját!) kell néznem???
Most már ilyen lesz az Index? Hát tényleg muszáj lemenni kutyába? Kínai Kálmán és Trágár Tóni menetrendszerűen jelentkező „baloldali tüntetők borzalmas képei” című posztjai (ne keressétek, mert ilyen címen nem létezik!) most konkurenciát kaptak.
A politikus… khmmmm… szakma presztízse nem sokban marad el az újságíróétól. De kedvenc újságírókat akkor is sokkal könnyebben fel tudok sorolni, mint politikusokat.
Nekem ez a tegnapi retyizsurnalizmus valahol egy mélypont volt. Egy csalódás. Én nem szeretném (és baromira nem is érdekel), ha legközelebb a kötcsei budit, majd a tusnádfürdői pottyantóst is megnézhetem online az Indexen.
És az sem érdekel, hogy a szerzők… öhmmmm… szakmai hitvallásában milyen helyet kap ez a buditudósítás.
Csak az érdekelne, miben különbözik a két indexes szerző mondjuk, egy Sas-kabarétól…?!
