Élt egyszer réges-régen egy király meg egy királyné; szerették egymást, népük is szerette őket; gond, baj, betegség sosem szakadt rájuk; de hiába volt meg mindenük, hiába termett nekik hét határ, hiába álltak a válogatott paripák az istállójukban, hiába virultak a világ legszebb virágai a kertjükben: a szívük tele volt bánattal, napestig csak azt sóhajtozták, satöbbi, satöbbi.
...
Mikor a vendégek mind együtt voltak, nagy fénnyel, pompával megkezdődött az ünnepség. A javasasszonyok sorra odajárultak a bölcsőhöz, és mindegyik megajándékozta valamivel a gyermeket: az egyik jósággal, a másik szépséggel, a harmadik gazdagsággal, elhalmozták mindennel, amit csak kívánni lehet a világon. Tizenegyen már ráolvasták a maguk áldását, mikor hirtelen-váratlan betoppant a tizenharmadik. Nem köszönt senkinek, nem nézett senkire, futott egyenest a bölcsőhöz, s fennszóval így kiáltott:
- Halljátok a szavamat, király és királyné! Ti ugyan nem hívtatok meg engem, de én mégis eljöttem: ne mondjátok, hogy fukar vagyok: én is hoztam valamit a gyermeketeknek. Mikor a királylány betölti tizenötödik évét, megszúrja egy orsóval az ujját, és holtan esik össze! Ez az én ajándékom, amiért így bántatok velem!
Azzal sarkon fordult, és elhagyta a termet. A vendégek elszörnyedtek, a királyné a rémülettől ájultan hanyatlott csipkés párnáira. Akkor odalépett a bölcsőhöz a tizenkettedik javasasszony, aki még nem jutott szóhoz.
- Ahhoz nincs erőm, hogy egészen föloldjam az átkot - mondta -, de enyhíteni tudok rajta. A királykisasszonynak nem halál lesz a sorsa, hanem csak százesztendős álom.
Ettől fogva a királynak csak egyetlen gondja volt: hogyan óvhatná meg a lányát a reá váró veszedelemtől. Szigorúan megparancsolta, égessenek el minden rokkát, minden orsót az országban; még azt is megtiltotta, hogy kendert vagy lent termesszenek a birodalmában.
Lett nagy jajveszékelés az egész királyságban. Az összes len- és kendertermesztő gazda, takács, szabó és posztókereskedő tördelni kezdte a kezét, hogy ők most mitévők legyenek. Mit fognak enni adni a gyerekeiknek, ha többé nem lehet lent és kendert termeszteni, se vásznat szőni, se fonalat gombolyítani, se ruhát szabni. A parasztok, mesterek és kereskedők végül összeszedték a bátorságukat és követeket menesztettek a királyhoz, hogy megpróbálják jobb belátásra bírni. De a király megmakacsolta magát. A korábbi intézkedések csak részben érték el azt a célt, mondta nekik bölcsen és határozottan, hogy a leányom ne szúrja meg a kezét egy rokkával, másrészt súlyos nemzetbiztonsági kockázatok is felvetődtek a rokka-iparban érdekeltek tevékenységével kapcsolatban. Így hát a parasztok, mesterek és kereskedők hazamentek, és koldulásra, útonállásra, gyilkosságra és prostitúcióra adták a fejüket, mert valamiből nekik is meg kellett élni.
Teltek-múltak az évek, a kislányból nagylány lett, gyönyörűséges hajadon, s eljött az a nap is, amikor betöltötte tizenötödik évét. És naná, hogy talált egy rokkát, ami valahogy elkerülte a király poroszlóinak a figyelmét, és mivel nem tudta, hogy kell bánni vele, meg is szúrta a kezét. Abban a pillanatban beteljesedett a réges-régi átok: a királykisasszony lehanyatlott az ágyra, és mélységes mély álomba merült...
Aztán hosszú-hosszú évek után ellátogatott egy királyfi abba az országba. Már akkor senki nem tudta igazában, hogyan támadt, mit is rejt a vadrózsarengeteg; beszéltek ezt is, azt is, különféle mendemondák jártak szájról szájra; a királyfi hiába kérdezősködött, az emberek csak a vállukat vonogatták. Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot, s végül is talált az országban egy igen-igen vén apókát, aki még az öregapjától hallotta valaha gyerekkorában, hogy abban a vadonban van valahol egy kastély, s benne alszik időtlen idők óta, talán már száz esztendeje is a világszép királylány, Csipkerózsa, és vele a szülei, a király meg a királyné s mind az egész udvaruk.
Akkor a királyfi felsóhajtott, s végül így szólt:
- Ha száz ilyen erdő áll is az utamba, nekivágok, és fölkeltem álmából Csipkerózsát!
De nem jutott messzire, mert a kastély közelében útonállók megtámadták, kifosztották és kardélre hányták. Csipkerózsika azóta is ott alszik a kastélytoronyban, amit úgy körbefont a vadrózsabokor, hogy semmi sem látszik belőle, még a torony tetején szendergő lobogó sem.
