Szombaton este koncerten voltam, Radics Béla tiszteletére rendezett emlékkoncerten. Hogy ki volt Radics Béla? A Nyájas Olvasó nem tudja????!!! A fiatalabbak sajnos már nemigen tudhatják, hiszen 30 éve halott RB Kapitány, a magyar rock legendás alakja, a műfaj hazai hőskorából.
Már nem láttam őt élőben, de 1982 októberében utolsó útjára elkísértem Bélát, a Megyeri úti temetőben. 15 éves voltam. (Puff neki... ebből a Nyájas Olvasó kis matekozással már tudja is az életkoromat...) Akkoriban ismerkedtem a rockkal. Az ismerkedésből a mai napig tartó szerelem lett. Nyilvánvaló volt tehát, hogy Béla tiszteletére rendezett koncerten ott a helyem. Bélával amúgy is meghitt a kapcsolatom, hiszen sűrűn járok el egykori lakóhelyén felállított bronzszobor mellett. Mindig odaköszönök neki és ő felemelt kézzel mindig visszaint.
(Itt kell megemlítenem, hogy a szobor felállítása – sok egyéb mellett - a Radics Béla Emléktársaságnak és annak alapító elnökének, Tárász Józsefnek köszönhető. A szobor egyébként a XIII. kerületben, a Gyöngyösi és Vőlegény utca sarkán lévő emeletes ház udvarán van.)
Zsuzsi barátnőmmel (ezúton is köszönet neki) korán érkeztünk, hogy még tudjunk a koncert előtt locsogni egy jót. A Csokonai művház kertjében dumáltunk és alapoztunk, ahogy koncert előtt ez szokás köreinkben. Jelen esetben jégermejszter volt az alapozás. (Anno, ifjúkoromban rettenetes kocsisborokkal és a borzalmas almaborral történt a felkészülés. Brrrr....) Na szóval, alapozgattuk a hangulatot és közben egyre növekvő zavarodottsággal figyeltük a lassan gyülekező közönség életkorát. Hozzánk hasonló, bő negyvenesek is voltak, de inkább a felettünk lévő generációk tagjai képviseltették magukat. Élemedett korú farmeres rockerek, fehér hajú matrónák jöttek el és tiszteletüket tenni Bélának és nosztalgiázni saját ifjúkoru(n)k előtt. Tiszta nyugdíjas tagozat :-)
Előzenekarként Branyó és csapata volt a színpadon. Aztán háromnegyed kilenc magasságában elkezdődött a buli. Be kell vallanom, hogy nem fogok tudni a krónikaíró vagy hivatásos kritikus precizitásával beszámolni, mert teljesen magával ragadott a hangulat és a zene. (Az elfogyasztott alkoholmennyiséget pedig fedje jótékony homály.) Arra még tisztán emlékszem, hogy a legelején bemutatták a fellépőket, ott szorongtak a Csoki nem túl méretes színpadán. Az emlékező csapat: Závodi János, Fischer László, Török Ádám, Takáts Tamás, Zeffer András, Kékesi Bajnok László, Kósa Zsolt, Szentkirályi Jani, Mogyorósi László, Donászy Tibor. De jelen volt Horváth Attila is. (Remélem, senkit nem hagytam ki, ha mégis, nagy bocs...) Tátrai Tibor nem tudott eljönni, bár eredetileg ő is szerepelt volna. És valóban itt lett volna a helye...
Az est valóban Béláról, a magyar gitárkirályról és a rock hőskoráról szólt. Sztorik, jobbnál jobb zenék és egyre fokozódó hangulat. Nem maradhatott el a Hey Joe, de volt Cream, Led Zeppelin és persze RB nóta dögivel (a teljesség igénye nélkül: Csodálatos utazás, A Bika jegyében, Gonosz asszony, és persze a Zöld csillag). De elhangzott a Kereszteslovag, a Kőfalak leomlanak, Az anyám vigasztalj (ez utóbbi kettő - bár Korál számként ismert- a Taurusos időkben született).
Családias, meghitt, nosztalgiázós hangulat volt, kisebb bakikkal, apróbb malőrökkel. Pöttyet disszonáns volt, hogy Török Ádám és Takáts Tomi énekesként itt-ott olvasták a szövegeket, de belefért. Jól nyomták a nótákat (még mindig), hangjuk nagyon rendben volt (még mindig). Az kifejezetten megkapó volt, hogy Takáts Tomi időnként az olvasószemüvege felett nézett a közönségre. Hiába no, a rock ugyan örök és elpusztíthatatlan, azért a művelői és rajongói is öregednek... :-) A gitárosok nagyon ott voltak, elképesztően jól szólt a hangcucc. Meg kell említenem Szentkirályi Janit. A fiatal gitáros neve nekem eddig – vessetek a mókusok elé – nem mondott semmit, de hihetetlenül jól gitározott. Külön nyalánkság volt, ahogy Hacsaturján Kardtáncát előadták (ha jól emlékszem – három gitárra alapozva, rockosítva).
A személyes csúcspontom a A zöld, a bíbor és a feketénél kezdődött. Tisztelgés volt nem csak Béla előtt (noha eredetileg neki íródott), hanem emlékezés Tunyogi Péterre, Bencsik Sándorra, Barta Tamásra is. Mit tagadjam... Könnyes lett a szemem... És amikor felhangzott a Mobil klasszikusa, a Menj tovább én kész voltam. Mondjuk ez a dal sehogyan sem kötődik Bélához, de annál inkább érintett engem, felidézve a fiatalságomat.
Ezen a ponton azt vettem észre, hogy én, a konszolidált, decens negyvenes, többdiplomás, gyerekes anya, feleség ordítva énekelek, csápolok, tapsolok, headbangelek, önfeledten élvezem a rockot, ami ellazít, érzelemmel telít, átmos. Az elmúlt 30 év úgy tűnt el, ahogy volt. Újra 15 éves tinilány voltam, akit kurvára nem érdekel, hogy nézik-e, hogy illendő, helyes-e, amit tesz. Márcsak azért sem érdekelt a külvilág véleménye, mert a komplett nyugdíjas tagozat ugrált, őrjöngött velem együtt.
Jó volt együtt lenni olyanokkal, akiknek ez a zenei műfaj, Radics Béla személye ugyanazt vagy nagyon hasonlóakat jelent. Köszönet a szervezőknek, a fellépőknek, a Csokinak.
