Már megint jön a hétvége és az elmaradhatatlan kérdés: mit főzzek? Ez csak látszólag egyszerű kérdés, ugyanis ez remek táptalaja lehet egy komoly családi veszekedésnek, amelynek a vége könnyen lehet egy „akkorfőzzélte” jellegű háziasszonyi sértődésnek.
Boldogult lánykoromban piszokul el voltam kényeztetve, következésképpen úgy mentem férjhez, hogy nem tudtam főzni. Kezdő háziasszonyként persze igyekeztem a konyhában is helyt állni, de a gyengébb idegzetű olvasók kedvéért eltekintek a korai zsengék taglalásától. Bár magam is feledni tudnám azokat a csomós rántásokat, odaégetett (vagy megfőni nem akaró) rizseket, tej nélküli spenótfőzeléket!
Azóta sok víz lefolyt a hátamon és a mosogatón, belejöttem a dologba, sőt rá is kaptam a főzésre. Persze azért most is akadnak malőrök, de lényegesen kevesebb. Máig emlékezetes egy húsvét utáni lencsefőzelékem, amit a visszamaradt — hígítás nélküli — sonkaléből csináltam. A Nyájas Olvasó nem tudja elképzelni azt a borzalmas, töményen sós ízt!
Dicsekvés nélkül állíthatom, hogy az első balul sikerült spenót után mára – leánykám szerint – én készítem Közép-Európa legjobb parajfőzelékét. De sajna csak ritkán, mert kettőnkön kívül családom összes többi tagja szent borzadállyal viseltetik ezen étellel szemben. A családtagok amúgy is macerásak: az egyik nem eszi a gombát és a paradicsomos kajákat, a másik nem szereti a májat és a csontos húsokat, a harmadik csak mellfilét kedvel, a negyedik meg változó ízléssel bír. De a legnagyobb fejfájást — ki más? — a pasi okozza. Ő ugyanis csak nagyon kevés zöldségfélét hajlandó enni, tésztából is csak a mákos- és krumplis jöhet szóba, nem rajong a krémlevesekért, főzelékekért. Szerinte ezekkel ugyan alapvetően nincs baj, de kevés bennük a hús. Egy szó, mint száz elképesztően válogatósak és finnyásak a drágáim. Így aztán egy nagy családi étkezés menüje több gondot okoz nekem, mint az elmúlt 20 év összes kormányzati ténykedése.
De egy egyszerű hétvégi kaja kitalálása sem egyszerű. A mit főzzek? című kérdésre adott leggyakoribb válasz: „Mindegy.” Na ettől viszont sikító frászt kapok! Egyfelől a mindegy receptjét még sehol sem találtam meg. Másfelől, ha már nincs támpont és készítek valamit, amit én gondolok, annak gyakori szövődményei a következőek: szájhúzogatás, tányérban turkálás, mártírarccal evészet, „úgyettemvolnaegy…” típusú mondatok.
Tehát a mit főzzek? kérdés kardinális lehet a családi béke megőrzésének szempontjából. Így aztán nemigen hagyom magam lerázni a „mindeggyel”. Ha a pasi nyűgös kedvében van, akkor röpke vita után az lesz, amit én kitalálok (lásd mint fent). Ha a pasi épp nem nyűgös, akkor a menüválasztás rendje a következő:
Először is végigvesszük, hogy az elmúlt időszakban mi volt már az asztalon. Ezek — ugye — nem jöhetnek szóba: Varietas delectat. Bár a probléma továbbra is fennáll. Óvatos tapogatózás („milyen jellegűt ennél?). „Hát, ennék egy…” távolba révedő szem, nyálelválasztás megindulása, ádámcsutka izgatott fel-alá járkálása, agyban levő kerekek jól hallható csattogása, és … csend. Az én drágám végre kiböki: sólet. Remek, de Cilitől még mindig nem kértem el az autentikus receptet. Morog, de mond valami mást. Ez jó! Csak az a baj, hogy azt a valami mást már pácolni kéne, hogy hétvégén ehető legyen. Jön egy harmadik ötlet. Szuper! De ezt meg olyan időigényes megcsinálni, hogy a hátam közepére sem kívánom. Általában ebben a fázisban lép szívem választottja a könyvespolchoz, és hívja segítségül Váncsa mester pompás szakácskönyveit. (Megjegyzem tényleg elképesztő jó kajákat csináltunk már az említett művek alapján, csupán a mértékegységekből kell gyököt vonni.) Rövid lapozgatás után vagy találunk valami elfogadhatót vagy tanakodunk tovább. Én már olyan tanácstalan vagyok, mint egy kisközség. Mivel az én szeretett hitvesem nem a türelméről nevezetes, a konszenzuskeresés ezen pontján már nem merem túlfeszíteni a húrt, és ajánlok valamit, amire természetesen rácsap: „az jó lesz!” Huhh, nagy kő le, kaja lesz, családi béke rendben. Komolyan, ehhez képest a magyar kormány tárgyalása az IMF-fel egy laza, kötetlen beszélgetés.
Tehát szombaton enni fogunk. És vasárnap? „Majd én főzök valamit” — mondja emberem. Pasi a konyhában? Az nagyszerű, mert remekül főz. Viszont ez megér egy külön posztot...
