Olvasom egyik legkedvesebb színházi megmondóemberünk legújabb megmondását.
Vidnyánszky Attila nyilatkozatában említett garancia, mely szerint a 2009-ben regnáló döntéshozóknak önkormányzati törvénymódosítás keretében kellett volna megtiltani a polgármesterek számára színházaik megszüntetését, abszurdum. Az önkormányzati törvény módosítása kétharmadot igényel. A hiányolt rendelet önkényesen kiemelné az önkormányzati intézmények sorából a színházakat. Színházat tilos bezárni, bölcsődét, iskolát, könyvtárat lehet. A jobboldali polgármesterek (de még az akkori kormánypártiak is) az önkormányzatok függetlenségét súlyosan sértő beavatkozásnak tartották volna ezt a törvénymódosítást (joggal). Eleve halálra ítélt törekvés. Ha az akkori ellenzék ez irányú támogatásának hiányában mégis, valami csoda folytán kivitelezhető lett volna, kiindulva az elmúlt másfél év tapasztalataiból, a biztosnak hitt garanciák sorsából, a kétharmados parlament percek alatt eltörölhette, eltörölte volna a rendelkezést
A vidéki önkormányzatok, városuk súlyos költségvetési helyzetére hivatkozva hozzák meg a színházaik számára tragikus döntéseiket. Tendenciájában igaz: az eladósodottság megugrása, a hitelállomány drasztikus növekedése szorosan köthető a jobboldali polgármesterek tevékenységéhez. (Nyilván számítottak az Orbán 2010-es győzelme utáni kormányzati segítségre.)
Vidnyánszky Attila a 2009-es döntéshozók felelősségét tényként kezeli, ugyanakkor tapintatosan elfeledkezik arról, hogy az akkori ellenzék nem nyújtott be ebben a tárgyban módosító indítványt, valamint, hogy kormányra kerülve, immár a kétharmad birtokában, eszük ágában sincs megteremteni az általa kívánatosnak tartott garanciát, létrehozni a hiányolt törvényt. Vidnyánszky Attila nem kérdezi, vajon terheli-e ezért a mostani döntéshozókat bármilyen felelősség. Vidnyánszky Attila jótékonyan hallgat arról is, hogy a jelenlegi kormányoldal polgármesterei ellen gondolja a törvény erejével megvédeni a színházakat.
Garanciák valóban kívánatosak lennének a színházi kultúra barbár feldúlásának megakadályozására. Vajon, a 2011 augusztusában elfogadott előadóművészeti törvény (aminek kidolgozásában a Teátrumi Társaságnak, valamint személyesen Vidnyánszky Attilának meghatározó szerepe volt) tartalmaz-e garanciákat színházi életünk védelmére, támogatási garanciát, teszem azt, hogy az államnak a mindenkori GDP-ből minimum hány tizedszázadezred százalékot kell színházi kultúrára fordítania. Nem tartalmaz.
Vidnyánszky Attila, kit terhel ezért a felelősség?
Vidnyánszky Attila által felelősnek bélyegzett 2009-es döntéshozók törvényi keretet biztosítottak a színházak számára, adomány elfogadására a jegybevétel arányában (TAO 1996. évi LXXXI. törvény) Ez, soha nem látott forrásbővülést jelentett a színházaknak. (Sok milliárd forint plusz.)
Egyenetlen, vitatott eloszlású, ám mégis finanszírozási aranykorról beszélhetünk. Kérészéletűnek bizonyult. Az új hatalom döntéshozói alapjaiban rengették meg a színházak anyagi fundamentumait. Az elefánt beszabadult a porcelánboltba, tör-zúz, ám Vidnyánszky Attila logikája szerint nem a vastagbőrű a bűnös, hanem az, aki akkora ajtónyílást hagyott, hogy beférjen az állat.
Senki nem vitatja, színházi kultúránk szerkezetének változnia kell. Értékek mentén, szakmai szereplőkkel folytatott viták, eszmecserék után, közösen kialakított alkotó terv alapján.
Vidnyánszky Attila, ki a felelős a kulturális stratégia teljes hiányáért, a spórolási megfontolásokból kiinduló, cinikus kaszabaszálásért?
Mennyi a mennyi? A magyar állam a GDP 0.1 százalékát fordítja évente, egy Európában irigyelt, a társadalom (adófizető polgárok) kulturális és szórakozási igényei által létrejött, évszázados színházi struktúrára. A 0.1-százalék életre fordítva annyit tesz, mintha egy minimálbérből élő polgár kéthavonta megengedne magának egy negyedosztályú restiben egy pohár ásványvizet. Színházi kultúránk nem a miénk, megőrzésre kaptuk, tovább kell adnunk. Ha a mostani, évi 30 milliárdos támogatásból elvesznek tízet, gazdag színházi kultúránk elvérzik. Soha többé fel nem támasztható. A 2010-ben megválasztott döntéshozók 50 milliárdot szánnak focistadionok építésére.
Vidnyánszky Attila, kit terhel a felelősség másfél év kulturális ámokfutásáért?
Az ámokfutót, vagy az ámokfutás törvényi tiltására nem gondolót? Terheli-e felelősség a színházi szakma új oligarcháit, Mephistóit akik nemhogy nem állnak ki színházaink védelmében, de nyelvnövesztési versenybe kezdtek?
Akik büszkén beérik azzal, hogy szerepet játszhatnak megrogyasztott színházaink vezetőinek kijelölésében. Akik, meglévő politikai, formális, informális csatornáikat saját karrierjük építésére használják. Akik komolyan hiszik, hogy elődeik valós, vélt, kitalált vétkei előnyös leplet boríthatnak a sajátjaikra.
Két éve még „undorító színházi maffiarendszerről” beszéltek, mára kiderült, csak a keresztapák személyével volt bajuk, a rendszer fölöttébb vonzó számukra. A színházi szakma új befolyásosai közül nem mindenki tehetségtelen, nem mindenki sült bolond. Aki nem az, tudja: egyszer számot kell majd adniuk. Nemcsak másoknak, maguknak is.
Szükségük van egérútlogikára, mantrára. Segíthet ajtón kívül tartani az igazságot. Ki tudja, talán még maguk is hinni kezdenek benne. Azért komikus, hogy a Teátrumi Társaság egri szeánszán a szórványlájtoslibsizés mellett csak ennyire futotta. Mantrának is selejt a politikából lenyúlt „emútnyócévbűnei” szlogenrendszer. Színházi kultúránk keretei most vannak összeomlóban.
Ki lesz érte a felelős Vidnyánszky Attila?
