„Nincsen egy ekkora mi.”
E. P.
Nacionalista fejlesztő államot gründol Orbán, megint megvívunk egy hatvan-hetven évvel ezelőtti harcot, ráadásul úgy, hogy a mintaadóktól leginkább a hibákat vesszük át, tekintet nélkül arra, hogy ezek az államok a szóban forgó hibákat azóta már felismerni kényszerültek és a szükséges korrekciók is zajlanak. Masao Maruyama gondolata a japán nemzeti ügyekről:
Az a logika ugyanis, amely szerint a magántermészetű ügyek erkölcsileg önmagukban nem, hanem mindig csak a nemzeti ügyekkel való azonosulás jegyében igazolhatók, fordított irányú következményekkel is jár: a magánérdekek korlátlanul beszűrődnek a nemzeti ügyekbe.
Nos, ez nálunk abszolválva, a nemzeti ügyek kormánya sikerrel maga alá gyűrt mindent, mondhatni nálunk mára a ló citrompottyantó aktusa is nemzeti üggyé vált. Nézzük a vélhetőleg nem szándékolt következményeket.
Duzzognak az egészségügyben dolgozók. Kevés a fizetés, sok a munka, helyenként siralmasak a munkakörülmények, mondhatni semmi új a nap alatt, évtizedek óta ez van, de az utóbbi pár évben érződött valamiféle csodavárás ha nem is az egészségügyben dolgozók részéről, hanem inkább az őket képviselők, de leginkább az ő nevükben fellépegető izgalmas egzisztenciák megnyilatkozásaiból. Az egészségügyi érdekképviseleti szervezetek az utóbbi pár évben nagyon olyannak tűntek, mint akik kifejezetten lelkesen és meggyőződéssel recitálják a Fidesz nemzeti demagógiáit. Mondjuk, ezt Gyurcsánnyal szemben nem volt nehéz: az egészségügy nemzeti érdek, Gyurcsányék nemzetidegen, sőt, a nemzetre ártó szándékkal rárontó hagyjukmár, egyszerű a képlet, de mi van akkor, ha a Gyurcsány nevű változót Orbánra cseréljük?
Úgyszintén duzzognak a rendvédelmisek. Ugyanaz a mese: Gyurcsány alatt nemzeti érdek volt a [féltucat pozitív jelző] rendőrség (tűzoltóság, etc.) léte és az azt működtetők jóléte, egyszerű képlet, Gyurcsány a nemzeti ügyek ellen, Orbán mellette, if replace („Gyurcsány”,”Orbán”) then we are pretty fuckin’ happy.
Igen ám, de beállt az, amiről Maruyama beszélt. Heintz Tamás, a nemzeti ügyek pártállamtitkára pörlekedik Cser Ágnessel, ugyanazt a lovat nézik de az egyik szerint ló, a másik meg inkább öszvérnek látja, van ez így, egyik barátom mesélte, hogy a beosztottja a következő mondattal intézett el egy hasonló konfliktust: „Amennyiben azt, hogy te elmondod a saját álláspontodat egyeztetésnek tekintjük, akkor igen, egyeztettünk a kérdéses témában.” Touché. A privát szférában ez legalább elegánsan folyik, ezzel szemben Heintz még a háborgó orvosoknak is beszól egy kevésbé elegánsat:
Az orvosok elvándorlásának kérdéséről szólva a fideszes képviselő azt mondta, nagyon sok embernek az a véleménye, hogy "akik most letették letétbe a felmondásukat, tegyék mellé a diplomájukat is".
Amire — gondolom — az orvosok vállat vonnak: nem tesszük, egyéb kérdés? Heintz úr, ön jön! És akkor még nem szóltam a legszebbről, a nemzeti ügyek frontális balesetéről: ha futotta a kasszából a MOL megvásárlására (ötszáz valami, ha az ember nagyon figyel, akkor tudja, hogy milliárd, de még így is időnként elírja, szóval inkább: ötszáz kurvasok valami), akkor miért nem futotta feleannyi az orvosok tényleg nem túl szívet gyönyörködtető jövedelmének a növelésére? Vagy a pedagógusok bérének az úgyszintén „nemzeti ügy”-kategória emelésére? Vagy… da capo ad libitum.
Kikötöttünk. Ma már nincs Gyurcsány, nincsenek a komcsik, nincs semmi ármány, minden integrálva lett a nemzeti együtthülyülés rendszerébe, ma már minden ügyünk nemzeti ügy, megvan tehát a közös platform, győzött a tautológia, révbe értünk. Most már akár tovább is léphetnénk, oda, ami a tautológia előtt volt, és aminek utána úgyszintén törvényszerűen el kell jönnie, olyannyira, hogy már meg is érkezett, csak észre kéne végre venni.
A nemzeti ügyeknek inherens részei a nemzeti ellentétek is.
A MOL megvásárlása nemzeti ügy, az egészségügy működtetése nemzeti ügy, a rendőrség nemzeti ügy, az oktatás nemzeti ügy, akik eddig egyik vagy másik érdekében a legvehemensebben harcoltak, elkötelezettei a nemzeti ügyeknek, jöhet a családon belüli erőszak. Szégyenszemre ki fog derülni, hogy a köz alkalmazottainak a bére, jóléte is nemzeti ügy? És ha ez konfliktusba kerül egy másik, úgyszintén nemzeti üggyel, például a MOL megvásárlásával, akkor lesznek nem kevesen a nemzeti ügyek elkötelezettei közül, akik mégiscsak inkább úgy gondolják, hogy az ő bérnövekedésük egy picivel, egy hangyányival nemzetibb ügy, mint a MOL? Ó, ó, ki hitte volna, ugye. Valamint ott van a polgár, aki tele van bizonytalansággal: a rendvédelmi szakszervezetek versus kormány csörtéből ő legszívesebben kimaradna, mert sem nem rendőr, sem nem kormányos, és ha kicsit higgadtabban a dolgok mögé néz, akkor azt látja, hogy ebben a nemzeti ügyben minden félnek van valamennyi igazsága (és persze valamennyi hazugsága is, jóhogy!), így a polgár sokkal inkább szeretné ezt annak látni, ami, jelesül egy mezei, szokványos, hétköznapi érdekkonfliktusnak. Szeretné azt látni, hogy a nemzeti együttműködés rendszere nevű tautológia a nemzeti érdekkonfliktusok rendezésének a rendszere is, mert ha ezt látná, akkor talán el tudna vonatkoztatni attól, hogy a tautológia iránt olyannyira fogékony Hangemberek Kormánya minek hívja. Felőlem akár Dezsőnek is, csak működjön.
Lesz itt még munkája Szíjjártónak, mert lassan azt kell elmagyaráznia az ő népének, hogy a konyakfogyasztás nemzeti ügy-módija az, amikor a nemes nedűt a nép az ő képviselőin keresztül fogyasztja (nincs régi vicc…), de kutyakemény harc lesz, mert vannak páran a fészekben, akik pontosan ugyanolyan jól elsajátították a hülyék nyelvét, mint Szíjjártó, lásd a másik zenész, Cser-Palkovics Tarlósnak címzett szájkaratéját. Vagy ezeket a fideszes ésszel elképzelhetetlen szörnyűségeket, amikor egy Szamóca vagy egy Koltai lesz áldozata annak a bizonyos családon belüli erőszaknak. Vagy amikor az egyik nemzeti oligarcha gondolja úgy, hogy egy másik nemzeti oligarchánál neki mintha kevesebb jutna a nemzeti ügyek levéből.
Amikor egy országban minden nemzeti ügy, akkor ott valójában nincs egyetlen nemzeti ügy sem. Itt tartunk most, lehet kezdeni mindet elölről, hurrá.
