Van úgy, hogy az ember azért ír valamiről, mert éppen ott volt. És én tegnap este a Nemzeti Színházban megnéztem az Alföldi Róbert rendezte Ember Tragédiáját. Azért néztem meg, mert szeretem a színházat. Szeretem, de nem értek hozzá. Ezért aztán senki se várjon tőlem kritikát.
Jó esetben egy Ember Tragédiája az Ember Tragédiájáról szól. Ez az előadás most valami másról is szólt, olyasmiről, amiről nem kellett volna szólnia. Nem fogok írni arról, legalábbis nem nagyon. Nem akarok írni Bayer újabb beteges ocsmányságáról Alföldivel kapcsolatban, nem akarok írni neonáci sufnitévék idiótáiról sem, elkereszténydemokratásodott, borvirágos orrú extévések marhaságairól meg pláne nem. Majd ír róla más. Én a tegnapi estéről akarok most írni. A színházról. Amit szeretek. Arról ami az előtt történt, mielőtt állva tapsolt a Nemzeti közönsége. Soha ilyet még nem láttam, és ha jól értettem a Lucifert játszó László Zsoltot, ő sem nagyon.
Madáchot nehéz végighallgatni. A Tragédia nyelve nem a miénk, és valószínűleg nem is igazán Madách Imréé. Madách nem volt professzionális színműíró, nem értette a tizenkilencedik századi színházcsinálás logikáját, talán nem is igazán érdekelte. Madách Imre egyszerűen csak nagyon tehetséges ember volt, aki egy börtön falai között elkezdett gondolkodni a világ dolgain, és aztán megírta ezt a különleges darabot. Írt mást is, a Mózest néha el-eljátsszák, de Madách Imréről mindenkinek az Ember Tragédiája jut eszébe.
It's done, the great act of creation. The maker rests. The wheel's in motion and will rotate upon its axle for a hundred million years before a single cog wears out. Ne hitegessük magunkat, a fenti sorokat alig ismeri valaki. Madáchból nem lett Shakespeare, még Rostand sem, az egydarabos francia. Az Ember Tragédiája valóban E.T kicsit, csak a mi történetünk része, annak a történetnek amiről annyira szeretnénk elhinni, hogy olyan nagyon fontos a világnak, az ezeréves koronánkkal, az eltűnt királysággal és dicsőséggel, az elbukott forradalmainkkal, privát közép-európai tragédiáinkkal, az erényeinkkel és a bűneinkkel. Istenünkkel, akit már az Alaptörvény is arra szólít fel, hogy mostmár tényleg áldja meg az országot, oszt mégsem. Madách nekünk írta ezt a darabot, csak a mienk, mi építettük fel az elmúlt százötven évben a Tragédiát, azt jelentheti csak amit mi gondolunk róla. Igen, gondolunk. A színházat a gondolat teszi színházzá. Most éppen Madách Imre és Alföldi Róbert gondolata.
Olyan jó, hogy anno leérettségiztem magyarból, akkor - az Olvasó nézze meg a papírkáját, hátha neki is ilyen van - kaptam egy igazolást arról, hogy többet nem kell kényszerből közhelyeket írnom drámákról. Egyáltalán nem kell elemeznem őket, soha nem kell őket elolvasnom, esetleg megnézhetem őket színházban, de csak akkor, ha én akarom. Nem kötelező. És igen, a Csongor és Tündét és a Bánk Bánt nem is nézem meg. Ahhoz sajnos már semmi közöm, az én életemnek nem része. Archaikus magyar nyelven megírt, furcsa szövegek, amelyek nem érintenek meg. Az Ember Tragédiája meg igen. Küzdenem kell vele, néha a szöveg győz, de azért átmegy. És elindít valamit, és nemcsak túl leszek rajta. Engem nem provokál a római szín alig létező orális szex jelenete (vannak a darabban párosodó meztelen csigák is, Alföldi mesélte a közönségtalálkozón, hogy eredetileg pornót akartak vetíteni, de túlságosan vicces volt), de elvárom, hogy provokáljanak, elvárom, hogy a pofámba akarjanak vágni valamit, ha elmegyek egy színházba.
Alföldi Tragédiája vállaltan koszos-lucskos, akár a világ. A kultúrák szemetét, a homokot, a véres húscafatokat senki sem takarítja el, Kepler magatehetetlen Hawkingként az egyiptomi színben lerakott piramis-kőpadló felett küzd a laptopjával, az Eszkimó ember-fókát belez a maradványok között.
Blaskó Péter, apostolként és a Föld szellemeként is Úr, sétapálcás konzervatív figura, aki ijedten nézi, mi lett a világból, és kénytelen partnerként elfogadni a laza, kozmopolita László Zsolt-Lucifert. Na ez a provokáció, nem a blowjob.
Lucifer a balkon és a karzat között egyensúlyoz, majd a nézőktől udvariasan elnézést kérve visszaviszi Ádámot a színpadra.
Az előadás utáni közönségtalálkozó képe. A korlátnak dőlve áll egy rózsaszín inges néző. Ő L.Simon László a parlament kulturális és sajtóbizottságának elnöke, FIDESZ frakcióhelyettes. Látta, amit látott, hallotta a tapsvihart, a kiállást Alföldi mellett. Szerintem elmondta Réthelyi Miklósnak. Én elmondtam volna. Sok helyen vannak Magyarországon árkok. Politikai árkok, származási árkok, kulturális árkok, történelmi árkok. Túl sok árok. De van egy jó árok is. Az árok a baromarcúak és a jobb emberek között. L.Simon meg az Alföldi az utóbbi oldalon áll. Jó lenne ha ezt nem felejtenénk el soha.
