A jeles nap névadója Szent Mátyás apostol, aki listáról jutott be a keretbe, miután Júdás az ismert módon kiírta magát a Názáreti Együttműködés Rendszeréből. Az apostoloknak fillérre tizenketten kellett lenniük. Érdekes ez a számfetisizmusunk — mondjuk, engem különösebben nem zavar, talán pont a számolás tudománya az, ami érdemi különbségként mutatható fel köztünk és az összes többi barom között. Erről a Mátyásáról nem sokat tudni, demokratikus alapjogait valahol Etiópiában sértették meg végérvényesen és visszavonhatatlanul a pogányok.
Mátyás napja attól jeles, hogy afféle időjárásjósló nap: ha jeget talál, akkor megtöri, ha nem talál, akkor csinál. Ha tényleg, akkor lám, működik a szabály, ha meg mégsem, akkor az a kivétel a szabály alól és a kivétel — mint tudjuk — erősíti a szabályt. Minél több a kivétel, annál inkább, így Jégtörő Mátyás valószínűleg túl fogja élni az OMSZ-t is, és talán még Budai Gyula sem talál majd rajta fogást, az utóbbiban azért nem vagyok annyira biztos.
Ilyenkor szokás pár apró szót ejteni arról is, hogy mi történt a világban ezen a jeles napon, kik születtek február huszonnegyedikén, például ezen a napon született Mátyás nevű királyunk (nem az, hanem a kettes sorszámot viselő), de Steve Jobs és Alain Prost is ma ünnepli a születésnapját, XIII. Gergely pápa ezen a napon adta ki a rendeletét arról, hogy októbertől már a róla elnevezett naptár legyen a használatos, húzom, halogatom, de előbb-utóbb úgyis rá kell térjek a lényegre.
Ami a jégtörés.
Nem túl szofisztikált párhuzam, tudom, de akkor is. Ez ma egy szarrá fagyott ország, benne egy csomó megkeseredett ember ökölbe szorult arccal didereg, dühös, mert rossz a kedve, és nem veszi észre, hogy mindezt részben ő csinálja saját magának. Ami még ennél is rosszabb, hogy ezzel másokat is mintegy megfertőz, nehogy már csak neki legyen rossz, elvégre nem individualista ő, éljen és virágozzék a kommunitárius zúzmara.
Ne tessen a kedves olvasó félreérteni: ez az ország nem csak az az ország. Ez az ország mindig is maga volt a többesszám, jóféle Matrjoska-baba: ha szétpakoljuk van benne ilyen is, olyan is, tehát ebben a megkeseredett jegecben ott van belül az életvidám, a kreatív, a szerethető, a lassan elcsépelt toposz szerinti Másik Magyarország.
De ezt nem mindenki érheti el. Vagy legalábbis nem úgy, hogy közben rá ne kényszerüljön önmaga, személyes integritása szinte teljes feladására. Persze vannak olyan pályák, ahol minden további nélkül boldogulhatunk. Egy vulkanizáló kisiparos, műkörmös, autószerelő, egy kőfaragó minden további nélkül, egy balett-táncos már nem biztos. Egy műszaki-, vagy természettudomány iránt érdeklődő emberke előtt is van pálya — amint ezt a kollégám már megmondta, a hatalom ritkán osztja az eszet az amenábilis halmazokról és a kvantumfizika kutatási irányait illetően sem szokta magát annyira kompetensnek érezni, mint teszem azt drámaügyileg. Tudom, ezeken a pályákon is rengeteg bosszúságot tud okozni a hatalom, de ez a személyi integritásra (aka: nem kell kötelezően hozzáhülyülni a rendszerhez) nincs akkora hatással, mint más pályáknál.
Az én két idősebb csemetém már eléggé eldöntötte, hogy mi szeretne lenni. Az egyik építész, a másik újságíró.
Ezeket ma nem lehet egészséges társadalmi viszonyok nélkül művelni. Sajnos ma nagyon erősen az a látszat, hogy egy építésznek, egy újságírónak, ha boldogulni akar, akkor rezsimszolgává kell válnia. Aki nem így gondolja, az nézze meg Pálffy Istvánt: pályaelhagyó építész, pályaelhagyó újságíró, haladó rezsimszolga. Ma kifejezetten erősen látszik egy karrierpálya az újságíróknak, és az arról szól, hogy ha kitartóan nyalod egy potentát seggét, akkor idővel elnyered a méltó jutalmad. Tehetjük-e ezt önmagunk teljes feladása nélkül? Nem.
Vannak olyan dolgok, amelyeket nem nagyon lehet a hatalom ellenére, vagy azt figyelmen kívül hagyva művelni. Meséli a gyermek, hogy a középület-tervező kurzusok fő kelléke az á-hí-tat, mert az a csúcs, az minden építész álma, a középület. De arra a pénzt a hatalom adja, és mifelénk mostanság nagyon úgy tűnik, hogy rezsimszolgák előnyben. Nagyon-nagyon előnyben. A „mostanság”-ot értse mindenki úgy, ahogyan akarja. Rezsimszolga ritkán alkot remekműveket. Sőt, rezsimszolga ritkán alkot. Neki az energiái közel száz százalékban arra mennek el, hogy jó rezsimszolgává váljék, ugyanis roppant erős a mezőny, van verseny. A rezsimszolgaságért.
Kétségtelen, hogy a hatalom gyakorlásának ez a módja jó generikus munkákat szülhet. Bármikor elhiszem, hogy egy tekintélyelvű rezsim nagyobb téglahalmot képes összehordatni a polgáraival, mint egy liberális demokrácia, de az akkor is csak téglahalom marad. Nem lényegül át épületté: ahhoz kell valami más is, amit hívjunk egyszerűen csak kreativitásnak.
Amihez kreatív emberek kellenek. Olyan agyi huzalozással megáldott/megvert emberek, akik nem elégszenek meg a dolgok szokásos menetével, hanem valami új, tehát szokatlan módon kísérelnek meg problémákat megoldani. Fájdalmas igazság, hogy az ilyen deviáns viselkedést nem annyira könnyű tolerálni, mert szó nincs arról, hogy minden új dolog egyben jó dolog is, de sajnos ennek ez a kálója. Ahol a hatalom, pláne egy fundamentalista allűröket sűrűn bemutató hatalom, kihasználva a társadalom félelmeit és rosszkedvét, megpróbál megakadályozni minden olyan jelenséget, ami nem egyezik az ő meséivel, ott sajnos ez a hatalom egy stagnáló, de még inkább egy hanyatló országot épít, miközben azt hiszi, hogy.
Szokás szerint nincs jó befejezés. Remény van, hátha végre egyszer csak megtörik az a jég. Igen, tudom, naív vagyok, de mit mondjak a kölkeimnek? Hogy már remény sincs?
P.s.: Isten éltesse a Mátyásokat és mindenkit, aki ma ünnepli a születésnapját!
