Ígéretemhez híven a földrajzi, földtani és biológiai szaknyelvekről...
Normális rendszerek működésének vannak általános szabályai. Ezek attól általánosak, hogy mindenkire kötelezők. Nem kell, hogy sokan legyenek: nem több és nem kevesebb, mint ami a rendszer sajátos (a többi rendszertől elkülönülő) létéből adódik. A többi szabályozandó az egyes alrendszerekre marad, ugyanilyen alapon — ez a hierarchia akárhány szintű lehet: az egész áttekinthető és működik.
Ezzel szemben az olyan szabályozás, amelyben az egyes alrendszerek specifikus szabályai felülbírálják az általánosakat, áttekinthetetlen és nem működik. Mondhatnánk úgy is, hogy az ilyen rendszer nem rendszer. Ezek tankönyvbe illő példája a magyar nyelv akadémiai változata. Működésképtelenségének csodálatos bizonyítéka, hogy akadémiai nyelvtanunk nincs és nem is volt, csak akadémiai helyesírásunk van. Ez utóbbi áttekinthetetlenségét és rendszertelenségét kívánom mai példáimmal illusztrálni — bemutatva, hogyan bírálják felül a szaknyelvek speciális szabályai a helyesírás általános szabályait.
Elöljáróban szögezzük le, hogy a szaknyelvi szabályokat szinte sosem nyelvészek alkotják, hanem a szakterület olyan kutatói, akik valamiért úgy döntenek, hogy pályájuk adott szakaszán nem tanult mesterségükkel kívánnak foglalkozni, hanem annak nyelvhasználatát újítják meg / teszik rendbe.
A felülírás eklatáns példája az 1962-ben megjelent, A magyar kémiai elnevezés és helyesírás szabályai" című rendszer, amelynek szerzői egyebek között úgy döntöttek, hogy számukra nem irányadó az a szabály, hogy a jelzőt külön írjuk a jelzett szótól. Így lett a halogén elemből halogénelem, az alkáli fémből alkálifém, a barna vasércből barnavasérc stb. Az Akadémia ezeket szaknyelvi sajátosságokként elfogadta, és a Helyesírási Tanácsadó Szótár 1979-es, negyedik kiadásában már így is szerepeltette. (Nem, nem foglalkozom azzal, hogy mitől kémiai fogalom a "barnavasérc". Terhelje ez az akadémikusok lelkiismeretét!) A részszabály simán felülbírálta az általánost.
A leghagyományosabb ilyen terület a földrajzi neveké. Ezek "sajátos" írásmódja annyira intézményesült, hogy külön(ös) szabályait az Akadémia be is pikkelyezte helyesírási szabályzatába. Az OH (Osiris helyesírás) 32 teljes oldalon át taglalja őket. Ezenközben földrajzi névnek ismeri el a lakóházak neveit, a középületek és egyes részeik (bástyák, udvarok stb.) neveit, a gazdasági célú építmények (pl. pajták) neveit stb. — szóval, jó néhány olyan dolgot, amit érdekeik érvényesítésére kevésbé ügyelő szakmák inkább saját kompetenciájukba sorolnának. A földrajzi tulajdonnevekről szólva és ez esetben is a jelzős szerkezetek írásmódját kiemelve meg kell állapítsuk, hogy jelentéstanilag semmi sem indokolja azok kötőjelesítését, az olyan iszonyatokat, mint Velencei-tó, Dunántúli-középhegység stb.
Teszik pedig mindezt úgy, hogy a teljesen saját kompetenciájukba tartozó nevek sora tökéletesen ellentmond saját nevezéktanuknak. Mármint szakmailag. A teljesség igénye nélkül talán annyit, hogy a földrajztudomány a domborzat legalább 600 méterrel a tengerszint fölé emelkedő elemeit tekinti hegyeknek, ezen belül középhegység legalább 1000 m magas kell legyen. Szükségképpen a Dunántúli középhegység (juszt is így!) az alacsony hegyvidékek közé tartozik, amit közönségesen Dunántúli hegységnek kéne nevezni, a Velencei hegység, Villányi hegység és társaik pedig mindközönségesen dombságok.
A földtani nevezéktan egyedi sajátosságai a formációk — valamely egységes időszakaszban képződött, kőzettani alapon egy csoportba sorolt kőzetek együttesei. Ezek neve jellemzően három részből áll: a formáció típusszelvényének helynevéből, a kőzettani jellegre utaló megnevezésből (ha a formáció kőzettanilag nem szélsőségesen heterogén) és magából a "formáció" szóból. A felső triászban képződött az ausztriai Hallstatt mellett leírt, vörösfoltos mészkő neve ezen az alapon "hallstatti mészkő formáció" lenne — gondolhatnánk. De nem: a formációkat földrajzi tulajdonnevekké nyilvánították azon az alapon, hogy valamilyen földrajzi egységről nevezték el őket, tehát hivatalosan nevük minden(!) tagját nagybetűvel kell írni: Hallstatti Mészkő Formáció. Fel nem foghatom, miért nem földrajzi név a Budapesti Embereké, hiszen őket is egy földrajzi fogalomról neveztük el budapestieknek. Vagy ne adjak tippeket?
Hasonképpen sajátos a zoológiai, illetve botanikai nevezéktan. Derék biológusaink:
- Gozmány László 1994. A magyar állatnevek helyesírási szabályai. Folia Entomologica Hungarica – Rovartani Közlemények, 55. 429–445.
- Jávorka Levente – Fábián Pál – Hőnyi Ede (szerk.) 1995/2000. Az állatfajtanevek helyesírása. Állattenyésztés és Takarmányozás, 44. 465–470. = Acta Agraria Kaposváriensis, 4. 82–86.
- Priszter Szaniszló 1998. Növényneveink. Budapest, Mezőgazda Kiadó.
abból indulnak ki, hogy tudományágaikban nemzetközileg, egységesen az úgynevezett binomiális nevezéktan használatos — és úgy döntöttek, hogy már pedig akkor ennek a magyar köz-, illetve szaknyelvben is így kell lennie, és punktum Egy szó a nem, illetve nemzetség neve és egy a faj megkülönböztető neve, akármilyen szószerkezet is legyen egyik vagy másik. Ezért hát korábban egybeírt neveket szétbontottak két szóra, viszont összevontak mindent, ami az előírtnál több szóból állt. Nincs többé barnamedve, csak barna medve van (hát egy frászt!). Néhány, igazán elborzasztó példa a "túloldalról":
* francia barlangiszalamandra,
* panamai gombanyelvű-szalamandra,
* Beyer-barázdásgőte stb.
Ez a szabályozás annyira illogikus és annyira ellentmond mind nyelvünk általános szabályainak, mind legtöbbünk úgynevezett "nyelvérzékének", hogy a biológusok nagy többsége is képtelen megtanulni, illetve alkalmazni.
Példaként álljon itt a sarlós ajkú molyfélék három további, korunk szakirodalmában párhozamosan használt névváltozata:
- sarlósajkú molyok
- sarlósajkú-molylepkefélék
- sarlósajkúmoly-félék
Messze nem az a legfrappánsabb: valamelyik molynemnek (elfelejtettem, hogy melyiknek) nyolc változata van forgalomban. A fajneveknél ez a szám elérheti a húszat.
