Ráhúzható-e a Fidemokratikus Centralizmus a magánmédiára? Ha áttekintjük a Fidesz holdudvarába tartozó sajtót és annak híveit, megállapíthatjuk, hogy annak egyetlen elemi alkotórésze: a saját nézőpontját tekinti egyedül legitimnek. Ebből táplálkozik az ún. nemzeti oldal kampfsajtó jellege.
Számukra nincs létjogosultsága semmilyen más nézetnek, sem kritikának. Háborús viszonyok vannak, amelyben a kétkedés az önálló vélemény, elhajlás a kritikai hangnem, ami végső soron az árulás stigmáját hordozza magában. Velünk vagy ellenünk?! Ez az egyetlen kérdés, a választóvonal. Aki nincs velük, az értelemszerűen ellenük van. Középútnak, önálló ítéletalkotásnak és kétkedésnek helye nincs. Aki nem igazodik a mainstreambe az rögvest az árok túloldalon találja magát.
Ennek sulykolására, rögzítésére számos jobboldali toposz él a köztudatban. Ezek a szajkózás puszta erejétől önmagukat igazoló evidenciákká váltak: ettől annyira nyilvánvalóak, hogy nem is kell őket alátámasztani.
Így jött létre a 95%-os ballib médiafölény legendája.
Az előző részben áttekintett közmédia-megszállás után a nagy kérdés: A médiafelügyelet megszállásával rá lehet-e erőltetni az egész hazai nyilvánosságra azt a totális kontrollt és feltétel nélküli szervilizmust, ami a saját, házi sajtójukat jellemzi?
Az új médiahatóság eszközei
A Rogán–Cser-Palkovics–Menczer tervezet nyilvánvaló szándéka, hogy hatósági eszközökkel megregulázza azt a szférát, amely nem áll a mára állampárttá vált kormányzati erő hierarchikus felügyelete alatt. Vajon hogyan?
Azon a ponton már régen túllendültek, hogy nem a média van a hatóságért, hanem fordítva. Időben felmérték, hogy a mai korban olyan széles a nyilvánosság spektruma, hogy azt saját eszközökkel elfoglalni, lefedni képtelenség.
A technikai fejlődésnek köszönhetően sok a frekvencia, rádió, televízió, sajtótermék és internetes hírszolgáltató, és ezeket se pénzzel, se szakemberrel, se energiával nem tudják feltölteni.
A fenyegető nyilvánosságot azonban mégis ellenőrizni kell valahogyan. A hetvenes-nyolcvanas években működött technikák ma már nem állíthatók vissza. Így hát nem marad más, mint a hatóság szigorának és eszközeinek növelése.
Rendeletalkotás
Számos alapvető kérdésben fel akarták jogosítani a Médiatanács mindenható elnökét rendelet alkotására és iránymutatás kibocsátására. Az Alkotmány — mára már üzemszerűen ad-hoc — módosításától azonban visszatáncoltak, és ezzel az eredeti terv hirtelen lyukassá vált. Pedig ez fontos szempont volt. Az új jogszabály jellemzője ugyanis, hogy számos — eddig törvényben rögzített, és ezáltal mindenki számára előrelátható, tervezhető — feltételt homályban hagy, nem szabályoz világosan. Ezzel az értelmezés és a szabályalkotás lehetőségét saját embereire delegálja. A visszaélés vagy pusztán a fenyegetés szándéka elég kézenfekvő. Gombhoz a kabátot.
Valahányszor egy "ellenséges" sajtóorgánum átcsúszik a szigorú jogszabályok hálóján, rögtön új szabályt alkothatnak a törvényhez. Aztán ha véletlenül a baráti sajtó is belecsúszik egy ilyen helyzetbe, pár nap alatt megszületik egy újabb rendelet, amely rávilágít valamely különbségre (hiszen nincs két teljesen azonos eset), azt kiemeli, és elhatárolja a precedenstől. Ezzel a technikával a média a végletekig szankcionálható és felmenthető attól függően, hogy mi a szándék. Oda a jogbiztonság, a kiszámíthatóság. Nincs semmilyen garancia, egyedül a 9 évre beültetett pártkatonák lelkiismeretében bízhatunk (© Kettes).
Bíróság helyett Médiatanács
Az új rezsim egyik fontos eleme lesz, hogy az írott és az internetes hírportálok felett ezentúl nem a bíróság ítélkezik, hanem egy színtiszta politikai testület => azaz megint csak a Médiatanács.
Tévedés volna azonban az hinni, hogy a felügyelet új hatásköre csak a fentiekre terjed ki! Az bizony vastagon érinti az eddig is a médiatörvény hatálya alá tartozó rádiókat és televíziókat.
A jogelőd ORTT korábban szankcionálhatta a korhatár-előírásokat megszegő műsorszolgáltatókat, a reklámidő túllépését, a pártatlanság és a kiegyensúlyozottság követelményeit megsértő műsorszolgáltatókat. De személyhez fűződő vagy helyreigazítási ügyekben a sértettnek éppen úgy bírósághoz kellett fordulnia, mintha az írott vagy a netes sajtót akarta volna panaszolni.
Az új törvény mostantól ilyen ügyek őrkutyájvá is a Médiatanácsot teszi.
Úgy látszik, a bíróságok sok esetben így is erősen vitatható ítélkezési gyakorlata (vö: Fidesz-közeli cégek ill. nemvolttaggyűlés) nem tűnt megnyugtatónak.
A bíróságok helyét tehát egy átpolitizált grémium veszi át. No de mi értelme az egésznek, ha a Médiatanács döntését úgyis bíróság elé lehet vinni? Itt jön a következő eszköz:
A pénzbírságok
A Médiatanács ezentúl pénzbírságot is kiróhat. Nem is akármilyet!
Attól függően, hogy milyen szolgáltatóról vagy lapról van szó, a büntetési tételek elég széles skálán mozognak:
• Médiapiaci koncentráció tárgyában, nagyobb műsorszolgáltató esetében — kétszázmillió forintig,
• más médiaszolgáltató esetén a bírság összege ötvenmillió forintig,
• országos napilapra huszonötmillió forintig,
• Hetilap, folyóirat (országos) esetében tízmillió forintig,
• Nem országos napilap, illetve hetilap, folyóirat esetében ötmillió forintig,
• internetes hírportál esetében a bírság huszonötmillió forintig,
• műsorterjesztő esetében a bírság ötmillió forintig,
• közvetítő szolgáltató esetében pedig a bírság hárommillió forintig terjedhet.
Ha ez nem volna elég, a törvény a renitensek vezető tisztségviselőinek személyes büntetését is lehetővé teszi. Kettő-, más esetben hárommillió forintig.
Minden főszerkesztőnek, kiadó igazgatónak meg kell tehát gondolnia, mire adja áldását, hiszen a cégen túl a saját zsebét is kiteszi a Fideszből delegáltak szigorának. A szigorú szankcionálás önmagában nem rossz dolog, hiszen a nagy műsorszolgáltatók évek óta a szemünk előtt pengetik ki mellényzsebből a bírságokat, amikor ciciket, gyilkosságokat, brutalitást tesznek közzé olyan műsoridőben, amikor kiskorúak is rendszerint a Tv előtt ülnek vagy a rádiót hallgatják. A kiskorúak és a közerkölcs védelme azonban csak egy fügefalevél: ha valóban (csak) ezt a jelenséget akarnák visszaszorítani, akkor ezt teljes konszenzussal szabályozhatták volna. Hogy-hogy nem, semmi garancia nincs arra, hogy ezt az eszközt más (politikai jellegű) céloknál ne alkalmazzák.
A sajtónak nagy hatalma van. A nyilvánosság erejével kétségtelenül vissza is lehet élni. Álhírek, rágalmazások, gyanúsítgatások egy életre tönkretehetik egy ember reputációját vagy egy cég hírnevét. A szankciónak elég keménynek kell lennie ahhoz, hogy a potenciális sértettek érdekeit megvédje.
Az Indexen régóta fut egy sorozat " A Magyar Nemzet (ismét) hazudott... " címmel. A helyreigazítás-számláló 500 körül tart.
A fideszhez (egykori Pravdára emlékeztetően) hű napilap iparszerűen űzte a rágalmazást és jó hírnév sértését, gyakorlatilag külön mellékletet kellett volna fenntartania a helyreigazításoknak.
Elképzelhető a félelem: mi lenne, ha egy ellenzéki sajtóorgánum vetemedne arra, hogy hasonló stratégiával igyekezzen lejáratni a fülkeforradalom kormányát.
Vajon hasonló szabályozás alatt hány milliárd forint bírsággal lehetetlenítette volna el a Magyar Nemzetet egy olyan politikai testület, mint a színfideszes Médiatanács, de más pártok döntnökeivel? A kérdés persze szónoki...
A megváltozott hatalmi helyzet száznyolvan fokos fordulatot hozott a fideszhez hű média nézeteiben is. Olykor már megmosolyogtató fordulatokat is felszínre dobott, mint például a cenzúra iránti könyörgést (sic!) egyenesen a sajtóból:
Pozsonyi Ádám — Magyar Hírlap
Az első elképzelések szerint a Médiatanács büntetése kifizetendő. A bírósági eljárás nem-, vagy csak kivételes esetben teszi lehetővé a kiszabott pénzbírság befizetését.
Ilyen súlyos szankciók árnyékában bizony komoly elszántság vagy jelentős anyagi háttér kell ahhoz, hogy valaki ujjat húzzon a Médiatanács színfideszes delegáltjainak értékítéletével.
További eszközök
A Fidemokratikus Centralizmus szigora kiterjed az újságírók hírforrásaira is. Senki nem hivatkozhat az informátor névtelenségére. Nem elég, hogy súlyos pénzbírsággal sújtható az, aki a Tanácsnak nem tetsző infromációt közöl, az informátor neve sem maradhat biztonságban.
Ha a sajtóorgánum akadékoskodik, a Tanácsnak törvény által biztosított joga valamennyi eszközt, iratot, dokumentumot megtekinteni, megvizsgálni, azokról másolatot, kivonatot készíteni.
Ez már szinte nyomozati jogkör.
Ha mindez nem volna elég, akadnak további nyalánkságok is:
Sajtótermékek kiadásához — az eddigiekkel ellentétben — nem elegendő a bejelentés, ahhoz külön határozat is kell.
Rádiós műsorszolgáltatóknak a mindenható Médiatanács bizonyos körülmények esetén akár pályázat nélkül is adhat frekvenciát.
Ugyanez a Tanács határozza meg, melyek azok a kiemelten jelentőség eseménynek, amelyekről a sajtó, a média tudósítani köteles.
Lenyűgöző eszköztár!
A túlszabályozás és a hatalom kényelme olykor már önmaga paródiájává válik bizonyos javaslatokban:
Több jó hírt szeretne az Országgyűlés — Legfeljebb húsz százaléknyi lehet a nagy kereskedelmi tévék és rádiók reggeli és esti hírműsoraiban a bűnügyi hírek aránya, mert azok depresszív, félelemkeltő és negatív hatással bírnak. :-)
Képzeljük csak el Élő Gábor dilemmáját, amikor döntenie kell, az esti hírműsorba Sukorót, Hunvaldot, vagy Hagyót tegye-e be. (A példa természetesen fals. Élő Gáborra nem vonatkozik a 20%-os bűnügyi kvóta, akár az egész híradót telerakhatják nokiás dobozokkal)
A Médiaháború vége
Ezekután természetesnek hat a kérdés: Megnyerhető-e ekkora ellenszélben az utolsó nagy médiaháború? Szinte csak egyetlen válasz létezik: Igen.
Minél erősebben szorítja össze az öklét Nagyúr, annál több galaxis csúszik ki az ujjai között — szólt fenyegetően Leia hercegnő Darth Vaderhez
Az Állampárttá váló kormányzati erő ugyanis elszakadt a XXI. század realitásától. Úgy jár, mint aki magára zárta a WC-ajtót (© Medvegyev). Elvakultságában és önhittségében szinte minden, eredményesen felvállalható demokratikus, plurális értéket áttol politikai riválisainak térfelére. Ma még nem tudjuk, kik lesznek a kihívói négy vagy nyolc év múlva, de azt biztosan állíthatjuk, hogy mivel a teljes közmédia és a médiafelügyelet 100%-ig fideszes, minden parlamenti (és azon kívüli) erőnek elemi érdeke lesz ennek a médiarezsimnek a felszámolása.
A nyilvánosság elfojtása kontraszelektív. Hírlevelek, sms-láncok, asztali/kocsmai beszélgetések, külföldi domainek, sajátos nyelvezetű (sorok között olvasandó) publicisztikák és a magyar nyelv végtelen gazdagsága ontja majd metaforáit a tehetetlen cenzorokra.
Mit kezd majd azzal Szalai Ananmária, ha jotunder bayerzsoltot pöllencsnek nevezi? Létezik ilyen szó?
Nem létezik!
Mire büntetendővé válik, már új kifejezést találunk. Az Index pedig legfeljebb nem teszi többé a Vincentet címlapra. Hát nagy ügy!
A választási kampány közeledtével pedig egyre kínosabbá válik minden állampárti megtorlás.
A nyilvánosság korlátozásával, a sajtó fenyegetésével a hatalom nem tartható meg. Tényleg az gondolják, hogy engedelmesen rágcsáljuk a kormánypárti sajtó unalmas híreit?
A hatalmat megtartani csak a jó kormányzással lehet. Akkor meg minek a korlátozás?
Amint a fidesz ereje egyharmad alá esik, az összes nemfideszes parlamenti erő (legyen az majd kormánypárti vagy ellenzéki) elemi érdeke lesz, hogy ezt a rezsimet eltörölje, és helyére egy jogállami, európai médiaszabályozást léptessen.
Akkor majd Rogán Antalnak, Cser-Palkovics Andrásnak, Menczer Erzsébetnek és azoknak, akik a kezük alá tették ezt a médiatörvényt, nem lesz több joguk a tárgyalóasztalhoz ülni, mint Lakatos Ernőnek....
