Újra jelentkezik a Vincent focitörténelmi sorozata!
paraj szerzőtársunk a Marseille-i történelmi vereségre emlékezik, annak évfordulóján.
1969 december 3 – Azon kívül, hogy e sorok írójának családjában névnapi ünnepség zajlott (gondolom én, hiszen közvetlen emlékeim nem lehetnek), az egész ország egy francia kikötővárosra figyelt aznap. Igen, az egész ország, hiszen akkoriban a futballszerető (és –értő !) közvélemény és a teljes közvélemény között nem húzódott éles határ. A nap végére aztán kiderült, ez volt a magyar labdarúgás legtragikusabb napja, sokak szerint itt valami véget ért, és ma már azt is látjuk, hogy örökre.
Természetesen, már addig is voltak megrázó események, fájó vereségek, ide tartozik a két elvesztett VB döntő, talán még az 1962-es és 1966-os VB negyeddöntős kiesések is, azonban Marseille-ben valami olyasmi történt, ami addig soha: a magyar válogatott egy selejtező-sorozat alapján nem vehetett részt a soron következő VB-n, és a magyar labdarúgás kijózanító üzenetet kapott: nemhogy nem vagyunk már a világ legjobbjai (mint Puskásék), nemhogy nem tartozunk a világ közvetlen élvonalához (mint 1962-ben és 1966-ban), hanem még a legjobb 16 közé sem.
Különösen fájó volt, hogy helyettünk viszont részt vehettek olyan európai nemzetek is, amelyek egészen addig marginális szerepet játszottak, pl. Belgium vagy Románia (ez utóbbi pl. 1938 óta először és 1990-ig utoljára). Ma már persze azt is tudjuk, egy olyan VB-ről maradtunk le, amelyről a helyszíni szemtanúk milliói és TV nézők százmilliói egybehangzóan állítják, talán a legjobb világbajnokság volt valaha, a totális és fizikális futball beköszönte előtti utolsó VB a legszórakoztatóbb futballal, és nemcsak a világbajnok brazilokra emlékszik még ma is a futballvilág, hanem a németekre, a címvédő angolokra, vagy a már akkor is Cubillas-szal villogó peruiakra.
Bizonyosan hozzájárult ehhez az is, hogy egy Európán kívüli VB-t először láthattak a nézők bárhol a világon, a műholdas és színes (!) közvetítéseknek köszönhetően. A Magyar Rádió viszont nem közvetített a VB-ről, Szepesi György annyira elkeseredett a marseille-i vereség után, hogy nem látta értelmét ennek. Azóta persze már megbánta.
De vajon hogyan történhetett, hogy a marseille-i meccs előtt alig 3 évvel a világot Liverpoolban elkápráztató magyar válogatott tagjai csak a TV-n követhették a VB-t? Mint oly sok kudarcunknak előtte és utána, ennek is számos oka volt, és ezek együtt hatottak és csúcsosodtak ki a marseille-i mérkőzésben. Látszólag minden rendben kezdődött. A selejtezők sorsolásakor valahogy kevesen aggódtak. Egészen addig formalitás volt minden ilyen mérkőzés, és a csehszlovák-dán-ír trió sem tűnt félelmetesnek. Amint a marseille-i mérkőzésen pályára is lépő egykori klasszis, Göröcs János elmesélte, egy percig sem fordult meg a fejükben, hogy innen nem jutnak tovább. A dán és ír meccset például inkább amolyan laza edzésnek gondolták.
Egy kicsit, de egészen kicsit a csehszlovákoktól tartottak, főként, mert a stílusuk nem igazán feküdt nekünk. Ezzel együtt fel sem merült senkiben, hogy nem leszünk ott Mexikóban. No és persze ezek még azok a 60-as évek, amikor egy másik cseh szerint az ifjúsági probléma tetőzött — de nemcsak az, hanem a magyar labdarúgás utolsó nagy korszaka is ekkor volt.
Ízlelgessük egy picit az alábbi eredménysort:
▪ 1962: VB negyeddöntő (legyőzve az angolokat), KEK elődöntő
▪ 1964: Olimpiai arany, EB bronzérem, KEK döntő
▪ 1965: VVK győzelem, BEK elődöntő
▪ 1966: VB negyeddöntő (legyőzve a brazilokat)
▪ 1967: Albert aranylabdás
▪ 1968: Olimpiai arany, VVK döntő
▪ 1969: VVK döntő.
Ezzel szemben, a csehszlovákok “mindössze” egy VB és olimpiai ezüstérmet, egy aranylabdást és egy KEK győzelmet tudtak felmutatni a szóban forgó évtizedben. Ugyanakkor a VB ezüstérem után lemaradtak a 64-es EB-ről (az NDK ejtette ki őket, a német kispadon egy bizonyos Sós Károly), a a 66-os VB-ről (az Eusebio-féle portugál csapat előzte meg őket) és 68-as EB-ről is (a spanyolok mögött egyetlen ponttal maradtak le, úgy, hogy a legutolsó mérkőzésen otthon kaptak ki az írektől egy tizenegyessel …).
Érdekes, hogy valamennyi selejtezőnkre 1969-ben került sor, és ez már – a 1967-es és 1968-as Fradi dupla után – Újpest korszak volt, minden idők legjobb Újpesti Dózsája, amely éppen 1969-ben kezdte meg páratlan sorozatát a bajnokságban, és ebben az évben VVK döntőt is játszott.
Illovszky Rudolf váratlan és súlyos következményekkel járó lemondása után a kapitány Sós Károly lett, aki NDK-ból hazajőve alig ismerte a honi mezőnyt, sem a játékosokkal sem az akkori magyar futballközeggel nem volt napi kapcsolata. Rövid és viharos kapitánysága alatt “sikerült” elrontani az 1968-as EB négy közé jutást (a negyeddöntőben a szovjetek ellen 2-0 Budapesten, 0-3 Moszkvában, ez utóbbi volt Varga Zoltán utolsó válogatott mérkőzése), és az 1970-es VB kijutást, összesített mérlege pedig alig jobb, mint 50 %, ami azzal a játékosgenerációval nem kis bravúr volt (emlékeztetőül, elődje, Illovszky Rudolf mérlege: 10 mérkőzés, 8 győzelem, 1-1 döntetlen illetve vereség, 26:9 gólarány).
Tévedései, félreértései mára már vicces legendákká szelídültek: Mészölyt “Pixi”-nek becézte (Solymosival keverve őt), a gyúrót rendszeresen Sinkovitsnak hívta, amikor pedig azt hallotta, hogy Fazekast az apja (fater) vitte le Tatára aki utána visszautazott Budapestre, aggódni kezdett, hogy ki fog védeni, ha a kapus (Fatér) elutazott Tatáról … .
Ha egyáltalán létezik mentség, amennyire tudom, egyáltalán nem önszántából jött haza az NDK-ból, és az is igaz, hogy ott nem végzett rossz munkát.
A képen Nem Fazekas édesapja látható…
Ezzel együtt, a magyar labdarúgás akkor még olyan gazdag volt, hogy az új kapitány a bőség zavarával küzdött – sokszor sikertelenül. A selejtezők minden mérkőzésén csak Zámbó és Bene játszott, rajtuk kívül stabil csapattagnak számított Szentmihályi a kapuban, Mészöly, Páncsics, Szűcs Lajos, Dunai II és Fazekas; bárki is lett volna a kapitány, Varga disszidálása és Albert súlyos sérülése után aligha válogatott volna nagyon különböző játékosokat.
Ami talán feltűnő, hogy – Albert sérülése után – stabilan csak két Ferencváros játékos, Szűcs és Páncsics tudott bekerülni a csapatba, igaz, 1969 már nem a Ferencváros éve volt. De az biztos, hogy ezzel a futballista generációval ennek a csapatnak ki kellett volna jutnia a VB-re, akár kapitány nélkül is (talán úgy több esély is lett volna).
Több, mint jellemző, hogy a marseille-i bukás után mindenki (Sós, a játékosok) elvitte a balhét, csak azok a vezetők hallgattak, akik először elküldték Barótit, nem tartották meg Illovszkyt, majd nem a nyilvánvaló választásnak tűnő, akkoriban legnépszerűbb és legsikeresebb edzőt, Lakat Károlyt ültették a kispadra, hanem inkább a hazai viszonyokat és játékosokat (!) nem ismerő Sóst.
Az 1968-as évben mindössze a fent említett két EB-negyeddöntőt játszotta a válogatott (és persze, mellékesen, megnyerte az olimpiát), tehát a selejtezők előtt további mérkőzésekre volt szükség. Még ebben az évben a Brazília-Világválogatott meccset rendeztek Rio de Janeiro-ban, és a világválogatott összeállítása a következő volt:
Jasin (Mazurkiewicz) – Novák, Sesztyernyev, Schulz, Marzolini (Perfumo) – Beckenbauer, Szűcs, Amancio (Metreveli) – Albert (Rocha), Overath, Dzsajics (Farkas),
A “gólunkat” Albert lőtte. A kapitány Dél-Amerikában, Marokkóban és egy, a franciák elleni, nem hivatalos mérkőzéssel próbálta meg összerakni a csapatot. A körülmények elvileg kedveztek: a '62-es, illetve '66-os VB-csapatból még itt volt Mészöly, Albert, Bene, Göröcs, Farkas, Rákosi, de feltűntek ifjú tehetségek is, elsősorban az Újpestből – Noskó, Dunai II, Fazekas, Zámbó, Nagy L. – és már ott volt nekünk Kocsis Lajos is.
A selejtezők, avagy valami eltört Dániában
A selejtezők megkezdésekor tehát gyanútlan volt a közvélemény, pedig a csehszlovákok 7 évvel azelőtt VB döntősök, és abból a csapatból még játszott Adamec és Kvasnak is, ez utóbbi már 1962-ben is ott volt, Mészöllyel együtt, azon a bizonyos másik, szintén szomorú emlékű csehszlovák-magyaron.
A csehszlovákok magukat a selejtezőket is szenzációsan kezdték: oda-vissza verték a dánokat és nyertek Dublinban is, tehát Budapestre 100 %-osan érkeztek. Itt aztán 1969 májusában viszonylag simán legyőztük őket
bár Albert (nem túl gyakori) fejes gólja csak a hajrában nyugtatta meg a nézőket:
A mérkőzésnek némi politikai felhangja is volt, alig 1 évvel a csehszlovákiai bevonulás után az akkori rendszer attól rettegett, tömegesen jönnek majd csehszlovák szurkolók és a mérkőzés akár egy tüntetésbe is torkollhat.
A hatalom – akkor is – paranoiás volt, Sós Károlyt például berendelték a BM-be, hogy ott “segítsük a szövetségi kapitánynak válogatási gondjait megoldani, mivel az 1969. május 25-i Magyarország-Csehszlovákia VB-selejtező mérkőzés előkészületei, a csapatkeret kijelölés erre az időpontra esett, és megítélésünk szerint ez a mérkőzés politikai jelentőséggel is bírt, mert sem a közhangulat alakulása, sem a mérkőzés kimenetele szempontjából nem volt közömbös számunkra a csapat összeállítása.”
Ezek után a magyar labdarúgás (és Albert Flórián) szempontjából döntő fontosságú egy hónap következett, amely során gyors egymásutánban drámai események zajlottak le.
Tehát, a csehszlovákok elleni budapesti mérkőzés időpontja május 25. Alig négy nappal később, május 29-n az Újpest VVK döntőt játszott, és az első mérkőzésen súlyos, 3:0-ás vereséget szenvedett a Newcastle-tól. Csak egy hét telik el, és június 6-án Dublinban az akkor még sehol sem jegyzett írek ellen gyenge játékkal, csak nagyon nehezen nyert a válogatott, Bene a 80. percben lőtte a győztes gólt.
Bizonyos értelemben kulcsfontosságú mérkőzés volt, hiszen a mérkőzés után a Népsportban megjelenik az addigi első (!) kritikai hang a Császárról: “Albert kivételes tudású befejező csatár, de alkalmatlan a középpályás posztra. Egyébként is az a különleges helyzet, amelyet ő a magyar labdarúgásban élvez, már-már veszélyes a számára. Senki sem mondja meg neki, hogy amit nyújt, az kevés. ”
1969 június 12: VVK döntő, visszavágó
Máig legendás mérkőzésen az Újpest megpróbálta a lehetetlent, és az első félidőben már 2:0-ra vezetett a Newcastle ellen. A vége azonban 2:3.
A lelátón ott ül Albert is, aki – talán a Népsportban megjelent kritika hatására is – kap hideget-meleget a nézőktől, akik őt hibáztatják, mert szerintük Dublinban a most már fáradt Újpest játékosok helyette is hajtottak a győzelemért. Ezek után, Albert nem volt hajlandó elutazni a dánok elleni selejtezőre, úgy kellett rábeszélni, míg végül vállalta játékot.
Szintén Göröcs Titi elmondásából tudható – ma már – , hogy a VVK döntő után a két csapat játékosai még együtt bankettoztak, majd az újpestiek még ezután sem feltétlenül egyenesen haza indultak… . Bármikor is és bármilyen állapotban is értek végül haza, sok idő nem volt a regenerációra, pakolni kellett, és indulni a válogatottal Dániába – elképzelhető, hogy milyen állapotban…
Göröcs Titinek sokszor csak a hátát nézték az angolok, persze még a bankett előtt …
1969 június 15: Koppenhága, a selejtezők itt vettek először döntő fordulatot. Albert lába és karrierje itt tört ketté, és vereséget szenvedtünk a dánoktól – mint később kiderült, döntő fontosságú vereséget, hiszen ha itt legalább egy döntetlent hozunk, nincs Marseille.
Albert sérülését sokan az őt kritizálni merészelő újságíró, Borbély Pál, nyakába varrták, ami azért vaskos túlzás és nem is igazán érthető: ezek szerint ha nincs a cikk, Albert nem küzd ilyen elszántan és nem sérül meg? Nehezen érthető ma már, ki mit gondolt akkor, kit mi motivált, ki min sértődött meg először, de az biztos, egy, a mérkőzés hevében elszenvedett sérülésért aligha egy újságíró a hibás (hanem leginkább az ellenfél adott játékosa, vagy éppen senki).
Egy dolog azonban látszik: három hét alatt, május 25 és június 15 között a válogatott újpesti kulcsemberei 5 rendkívül fontos és éles mérkőzést játszottak. Azóta sem olvastam sehol, melyik MLSZ vezető(k) állt(ak) fel Marseille után, és ismerték el, hogy súlyos hiba volt ilyen ütemezésben lekötni a selejtezőket.
Prágai ősz, avagy egy tragikomikus zuhanyjelenet
Mielőtt a tragikus őszi válogatott meccsekre rátérnénk, feltűnhet(ett volna), hogy – az addig megszokottakhoz képest! – jelentős megtorpanás volt észlelhető már klubszinten is: a szerencsétlen tavaszi-őszi bajnoki struktúránk miatt 1969 őszén a BEK-ben az 1968-as bajnok, az akkor még valóban nagy Fradi indult, de egy évre rá már sokkal “kisebb kiadásban”: az egy évvel azelőtti VVK döntős Szőke, Varga, Albert, Rákosi csatársor helyett Szőke, Branikovits, Németh, Katona csatársorral felálló FTC-t a második fordulóban a Leeds oda-vissza veri (0:3, 0:3), a KEK-ben az MTK már az első fordulóban kiesett (ilyesmi azelőtt nemigen fordult elő), a VVK-ban pedig egyik csapat sem érte meg a tavaszt (mert az Újpest januárban esett ki).
Ezután jött szeptemberben a prágai mérkőzés, ahol a szünetben 2:1-re vezettünk, és egészen simának tűnt mind a mérkőzés, mind a VB kijutásunk. A szünetben azonban döbbenetes események színhelye volt a magyar öltöző:
A magyar csapat játékosai arra lettek figyelmesek, alig pár perccel a második félidő megkezdése elott a mezőny egyik legjobbja, Mészöly Kálmán a zuhany alatt áll. Kétségbeesve kérdezgették, mi történt, a válasz egyszerű volt: a szünetben lecserélte a kapitány… .
Helyesebben, csak le akarta cserélni, de a játékosok ezt már nem hagyták, nem hagyhatták annyiban, és szó szerint a zuhany alól rángatták ki Kálmánt, aki visszaöltözött (!!), a kapitány pedig egyszerűen megváltoztatta a pár perccel azelőtti döntését:
“Jó, akkor menjen még vissza 15 percre, de aztán lecserélem!”, valahogy így hangzott a “szakmai” döntés, és Mészöly valóban folytatta meccset!
Később még 3:1-re is vezettünk, és ekkor már Sós nem kegyelmezett: ahogy ígérte, lehozta Mészölyt, a védelem kulcsemberét kétgólos vezetésünknél, majd később a góllövő Fazekas is megkapta a “büntetését”, ő is lejött, és ezt már nem bírta el a csapat, a végeredmény 3:3, és máris abban a helyzetben találtuk magunkat, hogy hiába is nyerjük meg a hátralévő két otthoni mérkőzést (ezt meg is tettük, 3:0 a dánok ellen),
4-0 az írek ellen:
a magyar válogatott csak pontegyenlőséget érhet el és pótselejtezőt kell játszania a csehszlovák válogatottal. A selejtező csoport végeredménye:
1. Magyarország 9p 16-7
2. Csehszlovákia 9p 12-6
3. Dánia 5p 6-10
4. Írország 1p 3-14
Bene és Adamec 5-5 gólt rúgott a csoportban.
Bene és Adamec, mindketten gólt rúgtak a braziloknak (Mielőtt még) jöttek a csehszlovákok
Még Marseille előtt ejtsünk néhány szót, milyen állapotban is volt az akkor még dicsőségesnek gondolt magyar labdarúgás?
Természetesen, látszatra nem volt semmi gond: a szövetségi kapitánynak alsó hangon is legalább 4 világklasszis játékos állt a rendelkezésére: Mészöly, Bene, Farkas és Albert, és azért “csak ennyi”, mert Varga Zoltán – talán megérzett valamit a lejtőn való elindulásból? – ekkor már az NSZK-ban edzett és várta, hogy leteljen a 2 éves eltiltása.
Több mint jelképes, hogy az említett Nagy Négyesből kettőnek “lejárt az ideje” Marseille után, az ott pályára nem lépő Albert pedig meg sem közelítette már hajdani formáját a későbbiekben. De az említett világklasszisok mögött is mai szemmel hihetetlen gazdag háttér volt, olyan “egyszerű” klasszisokkal, mint Novák, Szűcs, Dunai II, Göröcs vagy éppen az akkoriban kibontakozó Kocsis Lajos.
A bal oldali játékos 3 évvel később harmadszor világbajnok, a jobb oldalinak 2 év múlva lejárt az ideje
Ugyanakkor, az ifjúsági válogatott 1960 óta (ez még a Mészöly-féle generáció) nem jutott az EB-n a legjobb négy közé (akkoriban még csak ez az U-18-as torna létezett utánpótlás szinten), és igencsak megváltozni kezdett a világ labdarúgása felnőtt szinten is.
Az évtized végére egyértelműen előtérbe került a fizikai felkészítés fontossága, olyan országok labdarúgása fejlődött rohamléptekkel, amelyekre addig nem/sem a finom, ún. “magyaros” technikás játék volt a jellemző: nem lehet (nem lett volna szabad) nem észrevenni, pl. az addig sehol sem jegyzett holland labdarúgás hatalmas fejlődését, de a német, angol csapatok is a rendkívül magas szintű fizikai-taktikai fegyelemnek köszönhették elsősorban akkori sikereiket (amellett, hogy persze mindig rendelkeztek néhány világklasszissal, de, ahogy említettem, ilyenekkel még a magyar labdarúgás is rendelkezett akkoriban). De ekkoriban kezdődött el a belga labdarúgás nagy korszaka is, először is pl. ők kijutottak Mexikóba, ugyanabban az évben az Anderlecht VVK döntős, 2 évre rá az EB bronzmeccsen pedig éppen minket győznek majd le.
Ha mindezekhez hozzátesszük, hogy ekkoriban az olasz labdarúgás klubszinten (Inter, Milan) és válogatott szinten (EB arany 1968-ban, VB ezüst 1970-ben) a csúcson volt, a skót foci azóta sem látott színvonalon teljesített (ez volt a nagy Celtic korszaka és persze a nagy Leeds is tele volt skót játékosokkal), a szovjetek, jugoszlávok a legsikeresebb évtizedüket zárták, tehát ha mindezeket figyelembe vesszük, talán megkockáztatható, hogy az európai labdarúgás és a magyar ellentétes irányba tartott, és kb. ekkor volt a metszéspont, a máig tartó mélyrepülésbe ekkoriban kezdhettünk bele.
Mindeközben idehaza a fényes külső mögött volt egy, a viszonyokat nem ismerő kapitány, dilettáns szervezés, a válogatottat az olimpián elhagyó ifjú világklasszis (aki addig sokak erkölcsi példaképe is volt), egy térdig gipszben fekvő Albert és volt - valljuk be - jó néhány bundameccs, no meg ilyen-olyan botrány/pletyka néhány játékos nem éppen sportszerű életviteléről.
Marseille, avagy egy gyomorrontás története
Így utazott el a francia kikötővárosba a csapat, valamint azok a szerencsések (?), akik befizették az IBUSZ-nál az egy hetes francia körutat, benne Marseille és a belépő a mérkőzésre, mindösszesen 7900 Ft.
A “mohácsi” stadion
A francia városban aztán, ahogy szemtanúk állítják, rendkívül hideg időjárás volt, a játékosokat méltatlan szálláskörülmények fogadták, és ez még csak a kezdet volt…
A mérkőzésre induláskor a szálló előtt álló buszon ült már a teljes csapat, az indulás pillanatában azonban a magyar labdarúgás akkori vezetője szólt a buszsofőrnek, hogy ne induljon még, mert neki nagyon ki kell mennie, a stadionig biztos, hogy nem bírja ki, kér egy kis türelmet, azonnal jön vissza…
Az azonnalból harminc perc lett, a csapat persze nélküle nem indult, mégiscsak a küldöttség legmagasabb rangú tagja volt. Amikor előkerült, a franciák által delegált idegenvezető, aki pontosan tudta, hogy a stadionig mekkora az út s mekkora a forgalom, már jelezte, csoda lesz, ha a meccs kezdetére odaér a csapat. Odaért, de ez volt aznap az utolsó csoda a magyar válogatottal. A hatalmas kora esti csúcsforgalomban alig haladtak, Vinkovics gyúró a buszon kezdte el legyúrni a játékosokat, akik ugyancsak ott, a buszon öltöztek át.
A stadionhoz érve a a magyar csapat játékosai látták, hogy a csehek már javában a pályán melegítettek, ők pedig szinte úgy estek be a kezdést jelző sípszóra… .
A Népsport így írt másnapi tudósításában: “Labdarúgóink este 6 körül gyülekeztek a szálloda halljában, s autóbusszal indultak ki a pályára. Helyes volt az előrelátás, mert a nagy forgalomban csak lassan haladhattak, s így nem kellett izgulni, hogy esetleg késhetnek”.
Az akkoriban szokásos sorok közötti olvasással rájöhetünk, a fentiek kb. olyasmit jelenthettek, hogy igencsak sietni kellett, nagy dugó volt, és a csapat majdnem elkésett …
Különben ugyan miért számolt volna be a lap ilyen részletesen a máskor banális és jelentéktelen buszutazásról a szálloda és a stadion között? Képzeljük el ugyanezt a színvonalú szervezést, mondjuk, a mai Barcelonával. Pedig, azon a buszon ott ült Bene, Göröcs, Mészöly, Farkas, Kocsis Lajos, akik, bizonyosan, Barcelona szintű nemzetközi klasszisok voltak a maguk idejében.
Érdemes felidézni az összeállítást: Szentmihályi-Kelemen, Mészöly, Noskó-Ihász, Halmosi, Göröcs (Kocsis)-Fazekas, Bene, Farkas (Puskás), Zámbó. Tegyük hozzá, a csapat tagja lett volna a sérült illetve eltiltott Páncsics, Dunai II., Szűcs és Albert. De még így is, mindezek ellenére, nem indult rosszul a mérkőzés: Bene többször nagy helyzetbe került, a csehszlovák kapus, a 7 évvel később Európa-bajnok Viktor bravúrral hárított.
Aztán a szinte újonc honvédos Kelemen szabálytalanul szerelt, 11-es, méghozzá futball-lélektanilag a lehető legrosszabb pillanatban, a félidő legvégén. Kvasnak persze nem hibázott, így a szünetre 0:1-el kezdődött a második félidő amikor bekövetkezett vég: 20 perc alatt három gólt kaptunk, a magyar válogatottra pedig sem akkor, sem azután nem az volt a jellemző, hogy hátrányban feltámad és megfordítja az eredményt.
A legvégén még a később a VB-n is eredményes Petras-t kiállították, Kocsis Lajos 11-esbol szépít, de ez már senkit nem érdekel. Teljes az összeomlás !!!
Kálmán gratulál, majd hamarosan nyilatkozik …
A hazafelé tartó repülőúton aztán megszületett a máig is emlékezetes mondás is, ezt Lakat Karcsi bácsi jegyzi, akit mint klubedzőt látott vendégül az MLSZ ezen a meccsen. Ő mondta, hogy ezen túl három nagy történelmi vereség színhelyét jegyzik fel a magyar krónikák: Muhi, Mohács, Marseille…
Ha egyáltalán kérdés volt ez addig, ezek után már egyértelmű volt, hogy a biztos bukásra ítélt Sós-t nem ő fogja követni a szövetségi kapitányi poszton (hanem inkább bárki más, pl. az MTI sportrovat-vezetője). Itthon aztán a szurkolók világvége hangulatba kerültek, a bajnokság utolsó fordulójára annyian voltak kíváncsiak összesen, mint előtte egy rangadóra, önmagában.
Persze, addigra az Újpest már bajnok volt, az Albert és Varga nélküli FTC pedig kilenc ponttal lemaradva, romokban. A mérkőzés után természetesen nyilatkoztak is a főszereplők:
no comment
Hogy mennyire nem gondolta akkor szinte senki, hogy a Marseille-i vereséggel végzetes lejtőre került a magyar labdarúgás, az is bizonyítja, hogy még a szilveszteri kabaréban is jót nevettek az emberek a következőkön:
Alighanem sokan úgy gondolták, ez egy kisiklás volt, nevessünk egy jót és nézzünk előre…
A főszereplők
Szentmihályi Antal – A marseille-i meccs volt az utolsó válogatottsága, 30 évesen. 31x válogatott, olimpiai bajnok, EB bronzérmes, VB negyeddöntős 1966-ban. Kétszeres bajnok a Vasassal, hatszoros bajnok az Újpesttel.
Kelemen József – A marseille-i meccs volt az utolsó válogatottsága, 21 évesen. A Bp. Honvédból került a válogatottba három alkalommal, 1969-ben.
Mészöly Kálmán – A marseille-i meccs volt az 56. válogatottsága, 28 évesen. Ezután még ötször szerepelt a nemzeti tizenegyben, utolsó mérkőzése 1971-ben volt. Kétszeres VB negyeddöntős, EB bronzérmes, négyszer bajnok a Vasassal.
Noskó Ernő – A marseille-i meccs volt a második válogatottsága, 24 évesen, ezután még két évig, összesen 15 alkalommal viselte a címeres mezt, olimpiai bajnok. Az Újpesttel hatszoros bajnok.
Ihász Kálmán – A marseille-i meccs volt az utolsó válogatottsága, 28 évesen. Összesen 27 alkalommal viselte a címeres mezt, olimpiai bajnok, EB bronzérmes. A Vasassal négyszeres bajnok.
Halmosi Zoltán – A marseille-i meccs volt a harmadik válogatottsága, 22 évesen. Összesen 11 alkalommal viselte a címeres mezt. A Haladásban játszotta végig magyarországi pályafutását.
Göröcs János – A marseille-i meccs volt a 61., utolsó előtti válogatottsága, 30 évesen. VB negyeddöntős 1962-ben, 5x bajnok az Újpesttel.
Kocsis Lajos – A marseille-i meccs volt a harmadik válogatottsága, 22 évesen. Összesen 33 alkalommal viselte a címeres mezt, olimpiai bajnok, EB negyedik helyezett csapat tagja. 2000-ben hunyt el.
Fazekas László – A marseille-i meccs volt a harmadik válogatottsága, 22 évesen. Összesen 92 alkalommal viselte a címeres mezt, olimpiai bajnok, két VB-n vett részt. Válogatott pályafutása 15 éven ívelt át, az első mérkőzésén Varga Zoltán, Göröcs és Farkas voltak a társai a támadásban, az utolsóban Nyilasi, Törőcsik és Pölöskei. 9x magyar bajnok az Újpesttel, 3x gólkirály.
Bene Ferenc – A marseille-i meccs volt a 38. válogatottsága, 25 évesen. Összesen 76 alkalommal viselte a címeres mezt, olimpiai bajnok, VB negyeddöntős, EB bronzérmes és EB negyedik helyezett csapat tagja. Tényleges válogatott pályafutása 15 éven ívelt át, az első mérkőzésén búcsúzott a válogatottságtól Grosics Gyula, csatártársai akkor Machos és Fenyvesi voltak, az utolsó tényleges mérkőzésén pedig Kozma, Branikovits és Máté. 8x magyar bajnok az Újpesttel, 5x gólkirály. 2006-ban hunyt el.
Farkas János – A marseille-i meccs volt az utolsó válogatottsága, 27 évesen. Összesen 33 alkalommal viselte a címeres mezt, olimpiai bajnok, VB negyeddöntős, EB bronzérmes. 4x magyar bajnok az Vasassal, 1x gólkirály. 1989-ben hunyt el.
Puskás Lajos – A marseille-i meccs volt az utolsó válogatottsága, 25 évesen. Összesen 7 alkalommal viselte a címeres mezt. 2x magyar bajnok az Vasassal.
Zámbó Sándor – A marseille-i meccs volt a 8. válogatottsága, 25 évesen. Összesen 33 alkalommal viselte a címeres mezt, EB negyedik helyezett csapat tagja. 9x magyar bajnok az Újpesttel.
Ivo Viktor – Marseille-ben 27 éves, részt vett a 1970-es VBn, 1976-ban Európa-bajnok, ugyanezen évben az aranylabda szavazáson harmadik.
Jan Pivarnik – Marseille-ben 22 éves, kerettag az 1970-es VBn de pályára nem lépett, 1976-ban Európa-bajnok, összesen 39x válogatott.
Vaclav Migas – Marseille-ben 25 éves, részt vett a 1970-es VBn, összesen 8x válogatott.
Horvath Alexander – Marseille-ben 31 éves, ugyanabban az évben KEK győztes, részt vett a 1970-s VBn, összesen 26x válogatott.
Ladislav Kuna – Marseille-ben 22 éves, részt vett a 1970-es VBn, összesen 47x válogatott.
Frantisek Vesely – Marseille-ben 26 éves, részt vett a 1970-es VB-n, Európa-bajnok 1976-ban, összesen 34x válogatott.
Karol Jokl – Marseille-ben 24 éves, ugyanabban az évben KEK győztes, részt vett a 1970-s VBn, összesen 27x válogatott.
Vladimir Hagara – Marseille-ben 26 éves, részt vett az 1970-es VB-n, összesen 25x válogatott.
Ladislav Petras – Marseille-ben 23 éves, részt vett a 1970-s VB-n, ahol 2 gólt szerez, Európa-bajnok 1976-ban, összesen 34x válogatott.
Andrej Kvasnak - Marseille-ben 33 éves, EB bronzérmes, VB ezüstérmes és részt vett a 1970-s VBn is, összesen 47x válogatott.
Jozef Adamec – Marseille-ben 27 éves, húszévesen már VB ezüstérmes és részt vett a 1970-s VBn is, az első játékos volt a világon, aki mesterhármast rúgott a braziloknak, Marseille előtt alig egy évvel. 44x válogatott.
Utána a sötétség
Érdemes összevetni Marseille után a két ország futballjának irányát is. A magyar labdarúgás a hatalmas pofon után viszonylag és látszólag hamar magához tért, 1971-ben pl. a Maracana-ban játszottunk 0-0-t a VB címvédővel, ugyanakkor a következő két kupaidényben egyetlen magyar csapat sem jut el a negyeddöntőkig sem, ami teljesen szokatlan dolog volt egészen addig.
Az 1972-es év viszont remekül sikerült, egy Európa-bajnoki negyedik helyezés, egy olimpiai ezüstérem, a Ferencváros UEFA kupa elődöntős, az Újpest BEK negyeddöntős.
Innentől viszont – egészen máig! – a kivételek csak erősítik a szabályt: a remek Újpestnek még futja egy BEK negyeddöntőre és BEK elődöntőre, a Dalnoki-féle csikócsapat Ferencvárosnak egy KEK döntőre, a magyar válogatott viszont csak 1978-tól jut ki háromszor a VB-re, hogy aztán ott teljesen jelentéktelen szerepet játsszon.
A nemzetközi kupaszereplések szürkesége közül egyedül a Videoton mai napig is hihetetlen döntőbe jutása emelkedik ki, a többi és azóta néma csend. Ehhez képest a cseh(szlovák) labdarúgás válogatott egészen más irányba indult.
1976-ban Európa bajnok és olimpiai ezüstérmes, 1980-ban Európa bajnoki bronzérem és olimpiai arany. A VB-kkel kevesebb szerencséjük volt, a 74-es es 78-as VB-ről pl. mindkétszer a skótok miatt maradtak le, de 1990-ben pl. negyeddöntősök, az EB-kre pedig 1996 és 2008 között mindig kijutottak és ebbe belefért egy ezüstérem és egy elődöntő, míg Nedved aranylabdát kapott 2003-ban.
Hogy az azóta önálló Szlovákia hol tart ma, azt mindenki láthatta a 2010-es VB-n, beleértve a magyar válogatott tagjait is, akik, immár tradicionálisan, a TV-n keresztül figyelik a világeseményeket.
Mindeközben más pályákon
A VB selejtezők a magyarok kiesésén kívül is számos, korábban futball-nagyhatalom bukását hozták, az erőviszonyok teljesen átalakulni látszottak. Az Eusebio-féle portugál válogatott pl. egyetlen győzelmet aratva végzett a román-görög-svájci trió mögött a csoport utolsó helyén, és legközelebb majd csak az 1984-es EB-n látjuk őket.
Az Európa-bajnok olasz válogatott simán továbbjut (az immáron – sajnos – Sós-talan NDK-val szemben), csakúgy mint a legsikeresebb évtizedét záró Szovjetunió. Az 1958-as VB ezüstérem óta “nem létező” svéd válogatott remek ütemben kapja el a franciák mélyrepülésének kezdetét (akik majd csak velünk együtt 1978-ban tűnnek fel ismét komoly tornán), és az északiak innentől kezdve zsinórban 3x is ott lesznek a világbajnokságokon.
A magyarok kiesésén kívül a legnagyobb meglepetést a 6. selejtezőcsoport hozta, ahonnan nem a fénykorát élő Jugoszlávia, és nem is a spanyol válogatott, hanem Belgium jutott ki Mexikóba, egészen simán. A 4 évvel azelőtti VB ezüstérmes NSZK az akkoriban nagyon erős skótokat megelőzve ment tovább (Gerd Müller 9 gólt rúgott). Ami az utolsó, 8. csoportot illeti, akkor aligha gondolta volna bárki ezt, de utólag már tudható, igazi halálcsoport volt, az egyaránt rohamléptekkel fejlődő hollandokkal (Cruyff, Suurbier, Van Hanegem) és lengyelekkel (Lubanski, Deyna). Mégis, az akkoriban ezek szerint még éppen kellően erős bolgárok (Bonev, Aszparuhov) kvalifikálták magukat innen.
Összevetve az 1966-os VB-vel, alaposan kicserélődött az európai mezőny, az ott résztvevő 10 európai válogatottból fele nem jutott ki Mexikóba: Spanyolország, Franciaország, Magyarország – ez a három válogatott egyaránt csak az 1978-as VB-n bukkan fel ismét – , valamint Portugália és Svájc.
Egyebekben, az első VB volt majd’ fél évszázad után afrikai válogatottal (Marokkó), először és azóta is utoljára járt VB-n Izrael, Közép-Amerikában pedig a Salvador-Honduras pótselejtező után (de közel sem amiatt) kitört a százórás háború
Ezen felül, az argentin válogatott sorstársunk lett, ők is akkor először (de ők akkor utoljára) nem jutottak túl a VB selejtezőkön.
Mi lett volna, ha …
Ha a magyar labdarúgás múltjáról esik szó, sokszor elkerülhetetlen a “ mi lett volna, ha… “ című játék. Tegyük meg mi is ezt!
Az talán irreális, hogy Marseille-ben mi nyerünk, akkora “Ha” nem létezik, de az igenis könnyen elképzelhető lett volna, hogy
a) Illovszky marad a kapitány és/vagyb) Dániában nem kapunk ki és/vagy
c) Prágában 3-1 után megnyerjük a meccset.
Bármelyik megvalósulása esetén az MLSZ vezetők 1970 januárjában Mexikóvárosban szorgosan jegyzetelhettek volna a VB sorsoláskor, és megdöbbenve/meglepődve/félve látták volna, amint a VB címvédő Anglia, a 2x VB győztes Brazília, valamint Románia mellé osztják be a magyar válogatottat.
Fél évvel később, Guadalajara-ban pedig, alighanem az egész világ lelkesen és kíváncsian ült volna le a TV készülékek elé, mert nagy meccs ígérkezett: a brazil válogatott az őket 4 évvel azelőtt bámulatos játékkal kiejtő magyarok ellen játszik, a kezdőcsapatok a következők lettek volna/voltak 1970 június 3-án:
Brazília: Felix - Carlos Alberto, Piazza, Brito, Everaldo - Clodoaldo, Gérson, Jairzinho, Tostao - Pelé, Rivelino.
Magyarország: Tamás – Novák, Páncsics, Mészöly, Ihász – Szűcs, Göröcs – Albert – Bene, Dunai II., Farkas. (kispados Fatér, Kocsis L., Halmosi, Fazekas, Puskás, Zámbó, Juhász).
Természetesen egy mérkőzésen bármi történhet, és a braziloknak akkor még afféle mumusaik voltunk, én mégis azt mondom: az a brazil válogatott azt a magyar válogatottat már legyőzte volna, de alighanem egy káprázatos, látványos mérkőzésen.
Ne feledjük, a brazil csapat 100 %-s teljesítménnyel nyerte meg az 1970-es VB-t, és minden idők legjobb brazil válogatottjának tartják – azóta is. (Azon a napon, a valóságban, Brazília-Csehszlovákia 4:1.)
Következhetett volna 3 nappal később
Románia: Adamache – Szatmári, Lupescu, Dinu, Mocanu - Dumitru, Nunweiller, Dembrovschi, Neagu - Dumitrache, Lucescu.
Megkockáztathatjuk, hogy ezt a mérkőzést hozta volna a magyar csapat, ha nem is könnyen. Alig 2 évvel később éppen a románokon jutunk túl, hatalmas küzdelemben az EB negyeddöntőben. Ugyanakkor a tények azt mutatják, hogy nem mehettünk volna biztosra, hiszen ugyanekkor, a valóságban: Románia-Csehszlovákia 2-1.
A csoport utolsó mérkőzései előtt tehát így állt volna a tabella:
1. Brazília 4 pont,2. Magyarország és Anglia 2-2 pont.
4. Románia 0 pont.
Következhetett volna egy másik legendás párosítás, a magyar-angol, a VB címvédői így álltak fel 1970 június 11-én:
Banks - Newton, Cooper, Mullery, J.Charlton - Moore, Clarke, Ball, R. Charlton - Astle, Peters.
Kevés dolog mondható biztosra egy ilyen, a fantáziát szabadjára engedő játékban, de azt hiszem, azon a mérkőzésen az angol válogatott nagyon simán győzött volna.
Világbajnokok, és az angol labdarúgás – máig is utolérhetetlen – fénykora volt az: 1966 és 1970 között, például, az angol klubcsapatok 7x szerepeltek európai kupadöntőkben, és ebből 5x nyertek – egyáltalán nem mellékesen, 1968-ban és 1969-ben éppen magyar csapatok ellen.
Egyszerűen akkor már gyorsabb, korszerűbb, keményebb focit játszottak, és ezt nem tudta volna ellensúlyozni a magyar játékosok egyéni képessége. (Ugyanekkor a valóságban: Anglia:Csehszlovákia 1:0).
A csoportban tehát a 3. helyet megszerezve utazhattunk volna haza. Mégis azt mondom, nagyon nagy jelentősége lett volna ennek, ugyanis alighanem ez lett volna a legelső olyan világbajnokság, amely után nem megszégyenülve vagy csalódottan, keserű szájízzel jöttünk volna haza, hanem becsületes küzdelemben, a realitásoknak megfelelő szereplést követően. Ez rendkívül hasznos precedens lett volna, a későbbiekre nézve is!
A VB tehát nélkülünk folytatódott volna, olyan káprázatos mérkőzésekkel, mint az angol-német
a Brazília-Peru
az olasz-német
vagy éppen a döntő:
itthon pedig lassan bele kellett törödnünk, igazából olyan nagyon nem hiányoztunk senkinek. A minket kiejtő Csehszlovákia egyébként – Salvador mellett egyedüliként – nulla ponttal zárta a VB-t.
Köszönjük paraj!
Blogunk nagy szeretettel ajánlja az olvasók figyelmébe Lakat T. Károly FAVORIT című műsorát, mely vasárnap - többek között - ugyanezzel a témával foglalkozik majd.
