1979. január 26.-án jelent meg a New York Times-ban, hogy egy nappal korábban Stockholmban elhunyt Ernst Kolman cseh filozófus. Kolman 1976-ban kért menedékjogot Svédországban. Kilépett a Szovjet Kommunista Pártból, és a Csehszlovák Tudományos Akadémia is kizárta soraiból. Kolman 1948-ban híres beszédet tartott, amelyben a sztálini kommunizmus gyors felépítését javasolta és erősen kriitizálta a csehszlovák kommunista vezetőt Rudolf Slanskyt. Slanskyt csak évekkel később végezték ki, Kolmant viszont szinte azonnal letartóztatták és különgéppel vitték Moszkvába ahol 25 évre ítélték. Mert, csak. 1953-ban rehabilitálták, először a szovjet, majd 59-től a csehszlovák akadémia egyik intézetének lett munkatársa, később vezetője. 1963-ban újabb beszédet mondott, ezúttal a csehszlovák íróknak, és ezt a beszédét már a sztálinisták minősítették revizionistának, és a Központi Bizottság minden funkciójából felmentette.
" A már alig mérhető migránsseregek egy maroknyi nyílt terület kivételével félelmetes iramban közelíthetők meg a folytonosan támadó sorosbérencekkel" (nagyarázat a következő bekezdéshez)
A másik cikk 1936. július harmadikán jelent meg a Pravdában, aláírás nélkül. Címe: Ellenségek a szovjet polgárok álarca mögött. Ezek nem sokat változtak az elmúlt nyolcvan évben, ha címadásról volt szó. A Pravda Nyikoláj Nyikolájevics Luzint, a szovjet-orosz matematikai analízis iskola kiemelkedő alakját támadta. Ahogy kell megvádolták cárista és feketeszázas ideológiai elhajlással, és figyelmeztették az olvasót, hogy az ellenség sohasem alszik. Luzin mesterét Jegorovot már korábban letartóztatták és belehalt az éhségsztrájkba. Luzin egyik legtehetségesebb tanítványa Mihail Szuszlin viszont már a polgárháború idején meghalt tífuszban, így a Sors kegyelméből nem kellett elárulnia Luzint. Alekszandrov, Pontrjagin és Kolmogorov nem járt ilyen jól.
"Hegel megszabadította a matematikát a burzsoá világnézet jellemző mennyiség fetisizmusától."
A fenti fontos mondatot Ernst Kolman írta le, aki a matematikai analízist megújítani próbáló Marx Károly kéziratán dolgozott a harmincas évek elején. Ő jelentette fel Jegorovot is, és minden valószínűség szerint ő írta a névtelen cikket a Pravdába. Ernst Kolman volt Sztálin figyelő szeme. A dialektikus materializmus sötét angyala, ahogy életrajzírója nevezte.
A szovjetek nem fáradtak kivégzőosztagokkal, a tárgyalásokról elvezetett rabokat általában a folyosó egy szegletében váratlanul tarkón lőtték. Gyors takarítás, és jöhetett a következő. És mindig jött egy következő, akár a teljes indukcióban. Luzinnak hihetetlen szerencséje volt, bár az Akadémia elítélte, Sztálin éppen a barátai kivégzésének előkészítésével volt elfoglalva, és éppen nem volt ideje egy matematikus megölésére. Amiről persze eszembe jut az, hogy mit csinálhat most a Gazda a dácsájában Anna Sztyepanovnával teázgatva.
A mi történetünk sohasem lesz olyan nagy és tragikus, mint az oroszoké. A mi történeink nem vérre mennek, hanem pénzecskékre, intézetecskékre, államtitkárságocskákra, a Gazda kedves mosolyára, ami persze ugyanazt jelenti, de mennyivel jobban néz ki. És persze egy napon majd nálunk is tartanak egy Huszadik Kongresszust, ahol majd elmondanak egy titkos beszédet arról, hogy voltak bizonyos hibák az illiberalizmus építésében, és talán nem kellett volna sóval behinteni annak az épületnek a helyét ott a hídnál. Egy idős hölgy a kastélyában majd elmagyarázza, hogy akkor ezek nehéz idők voltak, embert próbáló nehéz idők, és különben sem ő adta ki az utasítást, nem kellene rágódni ennyit a múlton, nagy a felelősségük azoknak, akik a közmegegyezés utolsó esélyét is elszalasztanák, csak hogy Jones vissza ne jöjjön.
