Tegnap megnéztük a "Diggerdrájver"-t az Örkényben. A darab lényegében véve egy Epres Attila-monológ, egy Londonban élő markológép-kezelő/blogger "diggerdrájver" blogbejegyzései alapján írta Epres és Bagossy László.
Az előadás nagyon jó, de most nem erről akarok írni.
Diggerdrájver úgy viszonyul a markológéphez, és általában a gépekhez, ahogy egy értelmiséginek a hivatásához kellene viszonyulnia. Adott ponton Epres/diggerdrájver ki is mondja, hogy a markológép nem a hivatása, csak egy játék, igen, az ő munkája egy játék, egy olyan játék, amely nélkül nem tud élni.
Nem meri kimondani, hogy a markológép is lehet hivatás tárgya, pedig miért ne lehetne. Az, ahogy ez az ember beleszerelmesedett ezekbe a gépekbe, az 1938-as BMW motortól a tíztonnás markolókig, ugyan miben különbözik attól, ahogy egy igazi értelmiségi beleszerelmesedik egy sebészkésbe vagy egy kohomológiacsoportba? Semmiben. Nyilván nagyobb mélységei vannak az algebrai geometriának vagy Rahmanyinovnak, mint egy markológépnek, de sajnos nem lehetnek sokan ebben az országban, akiknek a konkrét mélységei megközelítik diggerdrájver nemértelmiségi konkrét mélységeit.
Ő belefeccolta a tízezer óráját a gépeibe, a teste meghosszabbított részévé váltak a gépek, és hányan mondhatják el ezt magukról?
A szó, amit keresünk, az alázat.
