Erről a levélről van szó.
Általában azokról szoktam írni, akik számára a középszerűség is elérhetetlen cél, akiket politikusok neveztek ki nagy tudóssá, mely kinevezés kilencvenháromezer négyzetkilométerre érvényes a lehetséges ötszáztízmillióból. Általában ezekről a kinevezettekről szoktam írni, a piti hazugságaikról, a sunyi kis önmegvalósításaikról, amelyekbe lassan belefullad az ország. Általában azokról szoktam írni, akik előrepofátlankodtak a sorban, akiknek egyetlen érvényes mondatuk sem volt soha az életükben, akik a Gazda eltűnése után öt perccel újra névtelen senkik lesznek. Általában róluk szoktam írni, mert róluk szól az ország.
Nézem ezt a listát, amin ott van egy másik Magyarország ígérete, amelyik Magyarországot még tudnám szeretni. Holnap talán ők lesznek a célpontok, akikbe belerúghatnak a rezsimfirkászok, de ma csak olvasgatom a neveket, és eszembe jutnak azok a régi napok, amikor egyikkel vagy másikkal egy vendéglőt kerestünk Jeruzsálemben sábeszkor, vagy a táblánál álltunk Lausanne-ban, vagy egy szállodaajtó előtt Lyonban, és ilyenkor egyszerűen csak jól érzem magam.
Tudom, hogy mindig kisebbségben leszek, de velük megtiszteltetés lesz kisebbségben lenni.
