Nem tudok nem írni erről.
Tegnap egy MTA-doktori védésen voltam az Akadémián. Állnak az emberek a folyosón, a családtagokon kívül mindenkit ismerek, sokukat tinédzser koromból, ami elég rémisztő, mert nem mostanában voltam tinédzser. A jelölt gyakorlatilag két nagydoktorit írt, és elvileg írhatott volna egy harmadikat is, de azok a cikkek szerepeltek az egyik társszerzője nagydoktori tézisében, és vannak fura szabályok. Itt most főleg a szorzattételről volt szó, amit öt éve bizonyított be egy közös kollégánkkal. Ahogy az egyik opponens írta, ez eddig századunkban az egyik legnagyobb magyar matematikai eredmény. Még Pesten voltam, amikor ez a cikk felkerült az arxiv-ra (a matematikai internet archívumba). Azt gondolták, hogy a világ talán legjobb és leghíresebb matematikusa is arra készül, hogy ennek a tételnek a bizonyítását feltegye a netre. Persze racionálisan gondolkodó emberként tudtam, hogy ez lehetetlen, ugyan miért pont aznap tennék fel ugyanezt, és egyáltalán honnan lehet tudni azt ilyen biztosan, hogy nekik is megvan, csak azért mert egy bizonyos blogban különös posztok születtek. Ilyen nincs, ilyesmi nem fordulhat elő. Aztán feltették a cikket, pontosan négy órával a "nagyfiúk" előtt. Ez olyan, mint amikor valakinek támad egy rossz érzése egy futóversenyen, bedobja magát, és a következő századmásodpercben átrepül a célvonalon a Usain Bolt. Ez egy óriási eredmény, ami még évekig fog nőni, és ami egy hatalmas történet része. Ugyanakkor, ez is csak egy védés, a jelölt előadja, hogy mit csinált meg, az opponensek elmondják a véleményüket, a jelölt megkapja az adható maximális pontszámot, aztán szendvics az alagsorban. De nem tudok nem írni róla. Annyi jelentéktelen hülyeségre pazaroltam én már itt betűt, annyi percemberkéről írtam, annyi tehetségtelenségről, hogy ez most így pont jó lesz.
