A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy az 500 ezredik külhoni magyar állampolgárként Böjte Csaba kapta meg magyar állampolgárságról szóló oklevelet. A ceremónia egyik érdekessége az volt, hogy Böjte Csaba édesanyja nem kért Orbán kézcsókjából. Tehette ezt akár megilletődöttségből, vagy talán túlzásnak gondolta, de lehet, hogy higiéniai okokból volt óvatos. De nem erről gondolom, hogy beszéljünk, hanem inkább a linken található videó tartalmáról. Ott az látszik, hogy Böjte Csabát mindhárom felsorakozott – Orbán, Kövér és Semjén – öleléssel köszöntötte, nem kézfogással.
A protokoll ezt mondja a kézfogásról, illetve az ölelésről. A kérdésem az, hogy a formális ölelést miért kell/kéne előnyben részesíteni a kézfogással szemben, főleg egyneműek esetében? Kézfogás közben az arcok egymással szemben vannak, a felek egymás szemébe néznek, az ölelés esetében viszont „Az ölelés feloldja a másik arcát, mintegy elzárja a másik testtől, miközben a mi arcunk éppúgy beleolvad az ölelésbe. Az igazi ölelésből száműzik a látást, illetve azt persze látjuk, mi van a megölelt társunk mögött, ő pedig arra pillanthat, ami mögöttünk terül, készülődik, fenyeget.”
Van az ilyenfajta formális ölelkezésben szerintem valami suta és bratyizó, valami kispolgári és urambátyámos, és még valami leereszkedő is. Olyan érzésnek tartom, mintha a másik nem állna őszintén velem szemben és ezért nem állná az egymás szemébe nézést. Ld. még a szem a lélek tükre mondást.
Az ilyen ölelkezés hűen passzol a jelenlegi közuralmi világképhez. Nem egy szembenézős kishazánk van…
