Akárcsak az előző írás, eredetileg ez is a kornyezetvedelem.co.hu számára készült; a korábbiak jobb oldalsávunkból érhetők el.
A homeopátia (avagy hasonszenvi gyógymód) a XVIII. században élt Samuel Hahnemann (1755–1843) találmánya, napjainkig az úgynevezett „alternatív medicina” zászlóshajója. Hahnemann és követői szerint a betegségeket olyan szerekkel kell kezelni, mint amilyenek azokat okozzák. Ahhoz, hogy káros hatásuk gyógyítóvá forduljon, köznapi gondolkodásunk számára elképzelhetetlen mértékben fel kell hígítani őket. A végtermékben gyakran a „hatóanyagnak” már egyetlen molekulája sem marad — az elképzelés éppen az, hogy a vivőanyag (többnyire víz, alkohol vagy cukor) „emlékezik” a szer tulajdonságaira. A homeopatikus készítményeket a leggyakrabban vízzel hígítják, majd a szükségesnek ítélt hígítást elérve az „oldatot” cukorlabdacsra csöppentik. A hígító szakaszok közben a löttyöt megfelelően össze kell rázni, hogy annak „részecskéi” átvegyék a hatóanyag „rezgését”.
1. ábra: Samuel Hahnemann*
Középiskolás kémiai ismeretekkel egyértelmű, hogy az „elmélet” az utolsó szögig zagyvaság; semmilyen valós alapja nincs. Hahnemann még nem tudhatta, miből is áll a víz — ezért használta annak számára ismeretlen alkotóira a „részecske” kifejezést. Azóta (és nem tegnap) kiderült, hogy a víz nem "részecskékből", hanem H2O összetételű molekulákból áll:
2. ábra: Egy vízmolekula
Ezek a molekulák nem csak úgy kavarognak egymás közt, hanem hidrogénkötések (és azoknál mintegy tízszer gyöngébb dipólus-dipólus kapcsolatok) bonyolult, folyton újraszerveződő aggregátumokba kapcsolják össze őket.
3. ábra: Jég (fönt) és víz (lent) szerkezete — ezt ide nem sikerült feltölteni, mert buta vagyok és ügyetlen.
Ráadásul a vízmolekulák aggregátumai nem (teljesen) véletlenszerűek, hanem legalább részben rendezettek.
4. ábra: A víz rendezett és rendezetlen aggregátumai
Természetesen mind a molekulák, mind az aggregátumok folyton mozognak, de ez a hőmozgás éppen hogy nem rendezett, miként a többi folyadéké sem. Nincs „rezgése” se a molekuláknak, se az aggregátumoknak. Épp így nem „rezegnek” a vízben oldott hatóanyag molekulái se, akár bekapcsolódnak az aggregátumokba, akár nem. Magától értetődően „emlékezete” sincs a víznek: az aggregátumok folyton felbomlanak és másképp újraalakulnak: a vízben nincs semmi olyasmi, ami bármiféle információ továbbvitelére alkalmas lenne. Szükségképpen a hatóanyagot már nem tartalmazó készítményeknek hatása sincs: pont olyanok, mintha egy csöpp közönséges vizet pöttyentettünk volna a cukorkára.
Igen ám, de a homeopátia azért terjedt el robbanásszerűen, mert látványos sikereket könyvelhetett el a hagyományos orvoslással szemben — sőt, egyes esetekben, egyes kórképek kezelésére ma, a modern orvostudománnyal is versenyképes. Olyannyira, hogy ezt a WHO is elismeri, és a homeopátiás „gyógyítást” a jog számos országban, egyebek közt hazánkban is nem kuruzslásnak, hanem valós gyógymódnak tekinti. Ezeket a ritka és részleges sikereket persze szemérmetlen üzleti megfontolásokból általánosítják, és a homeopátiát afféle „mindenre jó” eljárásként, az orvostudománytól eltérően „szelíd gyógymódként” reklámozzák. A mi szempontunkból ez lényegtelen — ha csak egyetlen kórkép kezelésére is hatásos, akkor a föntebbi, a módszert agyagba döngölő eszmefuttatásból valami súlyosan hibádzik. Mi lehet az?
A helyes kép felrajzolásához ketté kell bontanunk a kérdést:
1. Miben volt jobb a homeopátia a hagyományos orvoslásnál?
2. Minek köszönhető tényleges gyógyító hatása?
5. ábra: Hippokratész (Peter Paul Rubens, 1638)
1. Minél volt jobb? A középkori orvoslás messze-messze letért Hippokratész útjáról: bár továbbra is hivatkoztak rá, az ő „legalább ne ártsunk” alapelvét sutba dobták. Annyira szerettek volna tényleg hatni a beteg állapotára olyankor is, amikor bajának természetét, okát nem ismerték (tehát az esetek többségében), hogy esetenként súlyos mérgeket itattak a páciensekkel. A sebek elfertőződését úgy előzték meg, hogy azokat tüzes vassal kiégették. Ha mai eszünkkel belegondolunk, egy ilyen kiégetés akkor is halálos lehet, ha az embernek egyébként semmi baja — ha meg még sebesült is, hát vajmi kevés esélye marad: így halt bele Esztergom ostrománál szerzett sebébe Balassi Bálint, miután a császár orvosa alaposan ellátta a baját. A fő eszköz, a mindenre alkalmazandó csodaszer pedig az érvágás volt — George Washington például azért halt meg a homeopátia feltalálása után kilenc évvel, mert az egyszerű megfázását „kezelő” orvosok többszöri érvágással kivéreztették — miután a kőrisbogárpor(!) nem hozta meg a gyógyulást:
6. ábra: George Washington az egydolláros bankón
No, hát ezekhez a módszerekhez képest a homeopatikus készítmények — amikben legalább nem volt semmi — ugrásszerű javulást hoztak. Eközben a „hagyományos” orvoslás kitartóan ragaszkodott tévhiteihez. Semmelweis Ignác még bő évtizeddel Hahnemann halála után is teljesen hiábavaló módon győzködte orvostársait a fertőtlenítés szükségességéről: azok büszkén mentek a boncteremből egyenesen a műtőbe, szülőszobába, és megvetően „finnyásnak” titulálták azt, aki előbb kezet mosott. Hát az ilyen orvoslásnál a homeopátia fényévekkel jobb volt.
7. ábra: Semmelweis Ignác
2. Hogyan hat? Megdöbbentően későn, csak a XX. század közepén derült ki, hogy nemcsak a gyógyszer gyógyít, hanem már önmagában a kezelés is. A második világháborúban egy Henry Beecher nevű amerikai aneszteziológus ápolónője –– miután kifogytak a fájdalomcsillapítóból –– puszta sóoldatot adott az egyik sebesültnek. Az ál-fájdalomcsillapító aztán nemcsak csökkentette annak fájdalmait, de a sokk kialakulását is megakadályozta:
Beecher 1955-ben publikálta eredményeit, és alapozta meg velük a placebo hatás kutatását. Ennek mára könyvtárnyi irodalma van; lényegét úgy foglalhatnánk össze, hogy a hit hegyeket mozgathat meg. Kevésbé metaforikusan a placebo tényezői az alábbiak:
* a gyógyszer jellemzői (ár, íz, alak, szín, név, kiszerelés),
* a beteg jellemzői (iskolázottság, kor, műveltségi szint, személyiség, eddigi tapasztalatok),
* a gyógyszert felíró jellemzői (hírnév, személyiség, státusz, tekintély, életkor, bőrszín),
* a környezet, amiben a gyógyszert felírták (rendelő, laboratórium),
* a társadalmi, gazdasági és kulturális környezet.
Tehát „a jó orvosság vagy csíp, vagy keserű, vagy drága”, a jó orvos pedig az, aki az elképzelt társadalmi ranglétrán messze felettünk áll, de ezzel együtt sokat törődik velünk.
A homeopátiás orvoslás az összes, itt felsorolt kritériumnak maradéktalanul eleget tesz; szükségképpen a homeopátiás készítmények az azokat egyedi, személyre szabott terápia részeként felíró orvosokkal egészen kiváló placebók. Ez mindenképpen nagyon dicséretes, de fennmarad a kérdés: van-e a homeopátiás szereknek „saját”, tehát nem placebo hatása is?
A placebo hatás felismerése óta a gyógyszerek hatását az utolsó fázisban úgynevezett „kettős vak” klinikai kísérletekkel ellenőrzik. Ezekben a kontrollcsoportnak a hatóanyagot tartalmazó készítménnyel teljesen azonos küllemű és ízű, ám a vizsgált anyagot nyomokban sem tartalmazó placebót adnak (úgy, hogy még a készítményt átadó orvos, ápoló sem tudja, hogy az a valódi-e vagy a kontroll) annak kiderítésére, hogy jobb-e az új készítmény, mint a placebo:
Nos, amint ezt Edzard Ernst egykori homeopata orvostól (Simon Singh, Edzard Ernst: Trükk vagy terápia? Kereszttűzben az alternatív gyógyászat. Park Könyvkiadó, Budapest, 2010) megtudhatjuk, a homeopátiás készítmények eddigi kettős vak tesztjei azzal az egyértelmű következtetéssel zárultak, hogy azok fikarcnyit sem jobbak és nem is rosszabbak a „közönséges” placebónál.
Vessük-e hát el a homeopata „gyógymódot” amúgy mindenestől? Erkölcsös dolog-e a placebo készítmények használata? A „placebo paradoxon” kifejezést David H. Newman vezette be Hippocrates' Shadow című könyvében (Scribner, 2008, ISBN 1-4165-5153-0). A paradoxon lényege, hogy nem etikus placebót használni a gyógyításhoz, mert nincs benne semmi, aminek gyógyhatása lenne — de ugyanúgy nem etikus „nem használni olyasmit, ami gyógyít”.
Ha még egyszer áttekintjük a föntebb felsorolt összetevőket, láthatjuk, hogy a placebo hatás számos eleme nem függ a betegtől(!). És valóban — az utóbbi évek klinikai vizsgálatai egyértelműen kimutatták, hogy akkor is van mérhető hatás, ha a beteg nem hisz benne (persze, akkor gyengébb, mintha hisz is). Szóval, bonyolult dolgok ezek…
* 1–3. és 5–7. ábra forrása: Wikimedia Commons
4. ábra: Kettős szerkezet a víz rejtélyének kulcsa? sg.hu: http://m.sg.hu/cikk.php?cid=72374
