A Rágalmazásellenes Liga felmérése szerint a magyarok 63 százaléka antiszemita - olvasom a napokban, majd rögtön el is kezdődik a vita a vizsgálat helyességéről, meg a módszertanáról. Schiffer rögtön pozicionálja is magát, hogy Magyarországon nem erősebb az antiszemitizmus, mint Európában.
Nem tudom Schiffer hol élt még a kontinensen, én az európai államok közül csak Magyarországon, így se vitatni nem tudom az LMP reakcióját, se bólogatni rá.
Legalább abban egyet tudok érteni vele, hogy "szemenszedett hazugság a magyar kormánypártokat antiszemitizmussal vádolni: a magyar kormány politikájában demokrácia-deficit van, antiszemitizmus nincs" csak éppen azt nem tudom, hogy kerül a csizma az asztalra? Most akkor a magyarokról volt szó a felmérésben, vagy a kormányról? Vagy e kettő már Schiffer fejében is ugyanaz?
Na hagyjuk! Egy ennél sokkal hétköznapibb — személyes — élményemet akarom itt megosztani, és a megírásához csak apropó a felmérés és annak vitája. Valójában jó két hónappal korábbra datálódik a történet.
E blog készítőinek magánbeszélgetésében jött valahogy elő egy téma, amely arra kényszerített, nézzek egy kicsit magamba. Három gyermekem közül kettő már abba a korba lép, amikor elszakadnak a szülőktől, önállóságuk első mámoros lépteit teszik meg.
Ez az a kor, amikor a világról alkotott képüket, gondolkodásukat — immár természetes módon — sokkal inkább határozzák meg a barátok, az iskola, a haverok és kevésbé a szülők. Sajnos a rokonságban volt rá olyan, aki nem élte meg ezt a lázadásos korszakot — igen szomorú lett a következménye. Önállótlan, megkeseredett embert szült, bár nem biztos biztos, hogy nem csak ezért...
Amikor én voltam az ő korukban, a nyolcvanas évek közepén, második felében jártunk. Nyilván nem a hivatalos közbeszédben (sajtó, parlament, vagy a nyilvánosság fokozatosan éledező csatornáiban), de még hétköznapi szinten sem találkoztam a rasszizmusnak semmilyen formájával (nyilván volt cca. 1%, de ez gyakorlatilag észlelhetetlen volt).
Amikor én az ő korukban voltam, a gimiben, majd az egyetemen egyre nyíltabban ment a politizálás és nem volt olyan dékán, amely akárcsak korlátozni merte volna a hallgatókat. Pedig ez még a Kádár rendszerben volt.
Hogy úgy mondjam, a zsidózásra, a cigányozásra, vagy a magyarok pirézek iránti ellenszenvére teljesen felkészületlen voltam. Egyszerűen fogalmam sem volt, ki a zsidó és nem is akadt olyan, aki ezt magyarázatként az orrom alá dörgölte volna. Ennél fogva képtelen voltam megállapítani, és nem is érdekelt (mint ahogy most sem).
Aztán ahogy eljött a rendszerváltás, és (nagyon helyesen) sem a parlamentben, sem a televízióban, sem a demonstrációkon nem volt senki, aki egyetlen irányt szabott volna a mondanivalóknak, a közbeszédbe szépen lassan beszivárgott a rasszizmus. Mint érv(pótlék).
Király B. Izabella, G. Nagyné Maczó Ágnes, aztán Csurka és az ő írói munkássága... húszas éveim elején teljesen felkészületlenül, eszköztelenül és bambán álltam az új jelenség előtt. Örök optimista révén (kaptam is ezért eleget) úgy kezeltem, hogy ezek a hirtelen jött szabadságunk kinövései, szükségszerű vadhajtásai. Szinte elkerülhetetlen jelenség, amely felbukkan, aztán — a dolgok természete szerint — kifullad. Elvégre európai nemzet vagyunk, európai és felvilágosodott értékekkel. Mindig is oda akartunk tartozni, erre voltunk büszkék (ma már ez sem olyan evidens)...
Ahogy haladtunk előre a fenenagy demokráciánkba, a hétköznapi cigányozás és zsidózás csak nem akart leülepedni. Ami a kilencvenes évek közepén még a közemberből is felhördülést váltott ki, arra manapság már a parlamentben, az újságban is csak legyintenek.
És ez beférkőzött, megfertőzte a hétköznapokat is. Utcán, villamoson, baráti társaságban, bulin. Hogy úgy mondjam: hétköznapunk kellemetlen részévé vált, mint a kutyaszar, amit az utcán átlépünk, mert eltaposni nem lehet, csak összekoszolod magad és büdös leszel tőle.
Értelmes, más téren felvilágosult, teljesen különböző politikai vagy közéleti nézeteket valló barátaim és ismerőseim között bukkant fel a jelenség. Eleinte makacsul boncolgattam, vitattam, megpróbáltam velük logikailag kifejtetni, végül az egész — akárcsak a politikában — a pc beszéd és szómágia parttalan vitájába fulladt.
Igen: feladtam.
Feladtam, mert azt láttam, hogy ez nem azért van, mert közben más ("ilyen") társaságba keveredtem, hanem az Internettó, majd az Index Polidilijén is szépen végigkísérhettem az egyre nyíltabb és szégyentelenebb rasszizmus kibontakozását. Megtáltosodtak, örömüket lelték elébb a kódolt tudjukkikezésben, majd a nyílt zsidózásban. Manapság pedig, ha egyszer-egyszer benézek mondjuk a mandinerbe, azt látom, hogy teljesen mindegy, mi a cikk, az oda lerakódott törzsközönségnek egy olyan neutrális témában, mint pl. Szili Katalin véleménye az alaptörvényről, már 11 hozzászólás elég ahhoz, hogy eljusson a zsidózásig (nem kiragadott példa: tessék csak találomra 10-20 topicot megnyitni, hányban lesznek tudjukkik).
Eljutottunk oda, hogy szinte nincs olyan téma, ami mentes lenne a rasszizmustól. És ebbe a világba nőnek bele az én gyerekeim.
Ők is neteznek, olvasnak, néznek tévét és Budapest tíz legerősebb gimnáziumának egyikébe járnak. És itt van az a pont, ahol magamba néztem.
Mi lesz a gyerekeimből? Egész idő alatt úgy neveltük őket, hogy önállóan alkossanak véleményt. Saját nézeteik, saját tapasztalataik legyenek — nem befolyásoltuk, nem tromfoltuk őket tekintélyelvi alapon. Ugyanez a vallással. A gyerek ne attól legyen hívő (ha....), mert otthon gyerekkorától azt hallja. Ha vallásos lesz, legyen az saját meggyőződéséből, és döntse el, melyiket választja.
Más kérdés, hogy egy szerencsétlen családi kísérlet nyomán átmenetileg ugyan, de volt egy rövid korszak, amikor kifejezetten ellenemre járniuk kellett hittanra és misére. Az eredmény katasztrofális volt. Ha van valami, ami eltaszítja a gyerekeket ettől, az a templomba járás kötelezővé tétele.
Miután — titokban — megkeresztelték, középső lurkómat szembesítettem egy csínytevésével. Flegmán csak annyit válaszolt: Igaz, hogy megkereszteltek, de azóta már hajat mostam. Ezzel le is tudta a dolgot.
Ahogy vallásban, úgy politikában is úgy kezeltük őket: alkossanak önálló véleményt, nézetrendszert. Ha kérdeztek, válaszoltunk és nem agitáltunk: világos volt, mi a tény és mi a vélemény. Talán éppen azért (lásd fenti példa a misével), nehogy visszájára forduljon el a dolog.
De most, hogy életük egyre nagyobb szegletét foglalja el a gimi, a barátok és a tanárok, rá kellett jönnöm, hogy az idő kicsúszott a kezemből. Honnan tudjam. milyen hatások érik őket? Mi van, ha egy közeli napon azzal szembesülök, éppúgy cigányozik vagy zsidózik, mint az átlagemberek java jelentős része?
Általános iskolában voltak cigány osztálytársaik. Igen, volt olyan is köztük, aki lopott, és volt olyan, akit kicsaptak ezért. Rasszizmusnak azonban még a gyermeki formáját sem észleltem, pedig akkor élénken, ugrásra készen figyeltem a szavaikra.
Ők éppen olyan felkészületlenül, eszköztelenül kerülnek bele az előítéletek és a gyűlölet légkörébe, ahogyan én annak idején, egyetlen különbséggel: Ők most 17-18 évesen, én meg voltam már 24-25. Bármiféle tapasztalat nélkül már előítéletesen, kész teóriák torz szemüvegén keresztül kapnak egy leegyszerűsítő, intoleráns és gyűlölködő nézetrendszert, amit könnyebb szajkózni, mint gondolkodni.
Másnap az autóban, hirtelen jött ötlettel odafordultam a kisebbikhez:
— Te ......! Nálatok az osztályban van zsidózás vagy cigányozás?
Szinte lesajnáló mosollyal az arcán fordult felém:
— Ugyan, Apa! Ez egy normális osztály....
