Közhely számba megy, hogy a pártok bizalmi indexe az átlag választópolgárok között erősen a 0 felé tart. Talán nem véletlenül. A kormánypártokat itt a Vincenten ekézzük is rendesen, tehát nem vesztegetnék erre több szót. A demokratikus parlamenti ellenzék meg aktuálisan maga sem tudja pontosan, hogy mit is kéne csinálnia: az MSZP az ellenzéki összefogás vezető szerepére próbál pozícionálódni, az LMP a többiekkel kapcsolatban a se veled, se nélküled (pontosabban a veled is meg nélküled is) bódulatában leledzik, a Demokratikus Koalíció meg épp azzal kísérletezik, hogy a közvélemény-kutatásokban mérhető formáció legyen. A társadalomban feszülő erő és indulat a civil ellenzéki alakulatokban pedig egyre erőteljesebben jelentkezik.
Minden jel arra mutat, hogy formálódik valamiféle ellenzéki összefogás. Nagyon bízom abban, hogy előbb vagy utóbb sikerül formálisan is megállapodni egy olyan (a nemzeti jelzőt használnám, ha nem lenne lejáratódva ez a jelző) minimumban, ami alapján leváltható a jelenlegi rezsim és kis hazánkat visszavezetheti a demokratikus jogállamiság, a rendezett gazdaság, a szakmai, épeszű törvényhozás és kormányzás útjára.
Tételezzük fel, hogy eljutunk idáig. (Bár – tartok tőle – sok víz le fog folyni a hátunkon addig.) Itt szokott felmerülni a kérdés, hogy jó, jó, de ki legyen ennek a megszemélyesítője, vezetője, esetleg miniszterelnök-jelöltje, majdan kormányfője? Hallani vélem barátaim egy részét: karizmatikus embernek kell lennie!
Nekem speciel tele van a szamócamintás kötényem a karizmatikus emberekkel. Nem akarom, hogy egy leendő miniszterelnök felvegye a versenyt Ciceróval szónoklás tekintetében; nem kell, hogy a választópolgárok a gyönyörtől aléltan lábai előtt heverjenek, csupán a pillantásától; nem szükséges, hogy forradalmi hevület vezérelje; nem várom el, hogy tudjon vízen járni. Ne legyen se vezér, se jel. Legyen csupán kialakult elképzelése (esetleg tapasztalata) arról, hogy miként lehet egy országot felelősséggel vezetni annak érdekében, hogy egy európai jogállam polgárai fenntartható gazdasági viszonyok mellett, emberhez méltó körülmények között, nyugodtan éljenek és dolgozzanak. Ehhez viszont nem kell a napi betevő show (bombasztikus ki- és bejelentések, nagyszabású, ám teljesítetlen és teljesíthetetlen, mindent és mindenkit megmentő tervek garmadája, stb.). Egy szürke, pátosz és glória nélküli, józaneszű, dolgos, felelősséget érző és azt vállalni tudó ember kell. A monogramja lehetne mondjuk GB. Nem, nem Gordon Brownra gondolok, hanem egy másik Gordonra. Akinek a vezetékneve szintén B betűvel kezdődik, viszont magyar. Lehet, hogy kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.
Nem tudom hogy a mi Gordonunknak milyen közéleti szándékai vannak. Olvastam tegnap megjelent írását, láttam ma a vele készült interjút. Én elhiszem neki, hogy még maga sem döntött a hogyantovábbról, arról hogy vállal-e szerepet, s ha igen, akkor milyet. Ő tudja, milyen válságkezelő miniszterelnöknek lenni, tudja, hogy ez mit jelent szakmailag, emberileg, milyen ára van a magánéletében.
Nekem Gordon egy hiteles, munkától, felelősségtől nem félő, komoly szakmai tudással, tapasztalattal bíró ember. Nem politikus, pláne nem pártpolitikus, hanem ember. Tudom, hogy miniszterelnökként mit tett és milyen volt: szürke, kicsit unalmas, ám – számomra – szimpatikus, reálisan gondolkodó, okos, megkérdőjelezhetetlenül demokratikus elkötelezettségű, allűröktől mentes pasi. Olyan, aki képes és tud csapatban játszani, hasonlóan tehetséges, ám pártelkötelezettség nélküli, felelősségteljesen dolgozó figurákkal. Elég a one man showkból!
Egy szó mint száz: jól el tudom képzelni egy széleskörű koalíció első embereként. Mindennemű show nélkül.
Lábjegyzet: most látom, hogy a felelősség szó milyen sokszor szerepel az írásomban. Hmm, talán mostanában csak a hiányát éreztem…
