Kerényi Imre hoppmester porondra lépett és fokozza. Napok óta töprengek itt, hogy mi a bánatot lehetne írni erről úgy, hogy se sok, se kevés ne legyen. Valamint indulatos se legyen, de azért fejezze ki azt, ami bennem robbanásközeli állapotban fortyog. Most nagyon szerencsés voltam, mert ráakadtam a készre, valaki már megírta. Ráadásul egy olyan valaki, aki számára ez az egész kerényiség egy nagyon vastag déja vu. A Hargita Népéből fogok átvenni egy írást, semmit hozzá nem teszek, el nem veszek belőle, az úgy jó, ahogyan Váli Éva irodalomtanár megírta. Pár képpel fogom csak kicsit feldobni a posztot, van hangulatuk, egyiket-másikat egy Zamfir Dumitrescu nevű ember festette, még egy másik rendszerben, de nehogy azt gondolják, hogy bármit is megbánt. Nem bántam meg semmit, ha a mai államfők felkérnének akkor őket is megfesteném, nyilatkozta, és még hozzátette, hogy ez szerinte nem valamiféle kompromisszum-kérdés, mert megrendeléseket kapni festőként az egy jó dolog, a szakmát gyakorolni úgyszintén egy jó, mondhatni kiváltságos dolog, és tessék megérteni, hogy ha ehhez megrendelések kellenek, hát akkor azokat el is kell vállalni, ha érkeznek.
Tehát Váli Évának így, ismeretlenül is köszönet az írásért, és elnézést, amiért a megkérdezése nélkül ideidéztem, de helyzet van.
Hargita Népe, 2011. október 21.
Váli Éva: Megéneklünk, Akármi!
Majdnem elfelejtettem egyre szürkébb nyolcvanas éveink két, óriási tömegeket manipuláló propagandamozgalmát: a Daciada sport-rendezvényeket, az „ép testben hazug lélek” jelszavának tanulságos példáját, és a „Megéneklünk, Románia” című kultúrfesztivált, ami úgy elrontotta évtizedekre a közízlést, hogy műnépiesség, giccs-nemzeti érzelem, feliratok, jelszavak, rigmusok, álpátoszú nagyotmondások, népdicsőítések, vezetődicséretek, beszédözönök, vége-hossza-nincs irodalmi öszszeállítások, öszeollózott rockoperák formájában engem még ma is elüldöz sok ünnepségről, mert ha a Székelyföldet éneklik is meg, attól a rossz ízlés, a propaganda és az amatörizmus ugyanolyan torzszülötteket eredményez, mint annak idején.
Mondom, majdnem elfelejtettem azt a két országos csinnadrattát, ha nem került volna a kezembe néhány fénykép, amelyek egy csíksomlyói iskoladráma, a szerzetesek által megírt, vérbő humorú Rusticus Imperans előadásán készültek, s amelyet iskolám színjátszósainak rendeztem az említett fesztivál égisze alatt. Akkor az iskola túl volt egy „történelmi fontosságú” (nem gondoltuk akkor, hogy ez a nagyképű hiperbola napjainkban Magyarországról köszön vissza) látogatáson, megismertük az ország szocialista neveléssel és kultúrával foglalkozó miniszter asszonyát, aki civilben jóságos, kövér, bőbeszédű nagymama, foglalkozását tekintve szakbarbár mérnök volt, csak beosztása miatt vált kultúrvandállá, aki takarékossági okokból leépíttette a filharmóniák létszámát is, mondván, négy hegedűs is el tudja játszani azt a művet, amit húsz hegedűre írtak a klasszikusok.
A csángózöld dzsörzékosztümös minisztressza szpicsét meghallgatva rájöhettünk, milyen újabb ideológiai bilincsek várnak a kultúrára, az oktatásra. Megtudtuk, hogy minden dolgozónak be kell állnia az országos hórába, kollektivisták írnak majd verseket, festenek, katonák baletteznek el történelmi jeleneteket, színészóriások szavalnak törpedalnokoktól ódákat a Scornicești-i Tölgyről, a Kárpátok Géniuszáról, a Világhírű Tudósnőről, világotjárt kórusok énekelnek silány tömegdalokat, festők, szobrászok jelszavakat, pannókat pingálnak, színpadokat, tribünöket díszítenek.
Pár évig mindenki írt, táncolt, szavalt, dalolt, festett, rendezett, csak éppen mindenki azt csinálta, amihez a legkevésbé értett. A lelkes amatörizmus félénken, gátlásosan indult, de az óriási pénzkidobás, amivel falvak, községek, városok műkedvelőit ide-oda utaztatták, versenyeztették, diplomákkal, serlegekkel, plecsnikkel, médianyilvánossággal ellátták, egyre magabiztosabbá és diadalmasabbá vált, s fokozatosan elhitte magáról, hogy művészetpótló, sőt: igazi művészet! A próbák, szereplések már minkaidőben is folytak, kinek fájt, hogy az országos, tömeges ízléstelenség paravánja mögött az igazi művészet elfojtása, megfélemlítése, háttérbe szorítása folyik.
Irodalomtanár voltam, választhattam: énekelek a tanügyi kórusban, szavalóversenyt szervezek, szöveget szerkesztek az alkalmi rendezvények, pártévfordulók, születésnapok szavalóbrigádjai számára, festek, szólózok, szavalok, balettezek vagy rendezek. Már volt azelőtt két próbálkozásom, tehát bemeséltem magamnak, hogy a rendezéshez jobban konyítok, mint a többihez. Maradtam volna a kaptafánál, azaz színpadtól távol, de ez látszott a legjobb alternatívának arra, hogy ne kerüljek színpadra, mégis „megénekeljek”.
Az öreg iskoladráma hihetetlenül szellemes volt, mintha nem csuhás ifjak, hanem mai vagányok írták volna, a próbákon rengeteget kacagtunk, hálás volt a közönségünk is, bárhol léptünk fel vele. Lassan mi is elhittük, hogy valami fontosat művelünk – az amatörizmus jegyében. Pedig ugyanannak az országos bohózatnak, groteszk versengésnek voltunk részei, mint azok az irodalmi-művészetinek nevezett szörnyű összeállítások, amelyekben egy-egy román és magyar szavaló ki-kilépett a mozdulatlanságba dermedt kórusból és ó, költészet istenei, fogjátok be füleiteket, ilyeneket szavaltak: „A tizedik Kongresszus valósága / Amikor népünk Nagyszerű Fia/Az Ember,kit szívünk áld/Szólott és szava lángolt, lobogott/Lenini alkotó zászló alatt.”
Új zászlós, új címeres, új propagandistás, új ünnepeinknek Bocskai- és székely lófős nemesi öltönyös kultúr-apostolait, pruszlikos zászlóanyáit megpillantván frász fog el: ha nem vigyázunk, ezúttal magyar nemzeti párturamék beintenek, és – Megéneklünk, Románia helyett – megint megéneklünk Valamit! Most már nem muszájból, hanem önként és bárgyú-buzgón.
