Vannak ezek a hogyishívjákok, a jóléti javak, amelyekről nem könnyű beszélni, pláne nem könnyű közérthetően, aminek részben az is az oka, hogy bizonyos kifejezések többes jelentéstartalmúak, mást jelent társadalomtudományi értelemben használva és megint mást a hétköznapi aprószóban. Így van ez ezzel a bizonyos „jóléti javakkal” is, hiszen a laikus mire asszociál egyből, ha meghallja? Kertvárosi vityilóra, böszmenagy országúti cirkálóra, egész falat betöltő plazmatévére, hasonlókra. Keverik a „jólét” és a „jóllét” fogalmakat. Nem csoda, hogy nem is igazán lehet ezekről a dolgokról szükségszerű bevezető körök nélkül beszélgetni, elég kiejteni a számon azt, hogy „jóléti javak” máris lesz valaki, aki zsigerből háborodik: miféle jólét, lófasz van itt, nem jólét, ne hülyéskedjek már, mondják.
Ez a reagálás valahol érthető is, hiszen könnyű megszokni, könnyű eleve adottnak tekintetni azt, ami már megvan, még belegondolni is fárasztó, hogy milyen lenne, ha nem lenne. Például mi lenne, ha nem lenne iható vizünk. Vagy nem lennének utak. A településeken sem, és nem lenne csatornázás sem. Nem lenne egészségügyi ellátórendszer. Értsük jól: nem arról lenne szó, hogy nagyon magas a vízdíj, vagy magasak az úthasználati díjak, esetleg fizetni kell valamennyit az orvosnál, hanem hogy ezek egyáltalán nem léteznének. A jóléti társadalmak arra alapulnak, hogy ezeket a modern ember szempontjából szinte életbevágóan fontos jószágokat már létrehozták, tehát megvan, létezik, működik, így ha egy jóléti társadalomban élő polgárnak ilyesmire támadna szükséglete, akkor már csak az a dilemma, hogy hogyan férjen hozzá mindezekhez. Ma egy akármennyire is isten háta mögötti magyar faluban szinte biztosan nem fog belehalni a polgár egy vakbélgyulladásba. Érte jön a mentő, beviszi a kórházba, kikapják a vakbelét és élhet tovább vidáman, ameddig, addig. Ezzel szemben van a világnak bőven olyan szeglete, ahol biza ilyesmibe bátran bele szabad halni, mert egészen egyszerűen nincs meg az ellátórendszer, nem létezik, így nincs kihez fordulni, nincs mihez hozzáférni, sem pénzért, sem alanyi jogon, sehogy se.
Valótlan tehát azt állítani, hogy nálunk ezek a jóléti javak ne lennének meg pusztán csak azért, mert nem vagyunk elégedettek azzal, ahogyan ezeket működtetik.
Ami viszont szinte állandóan téma mifelénk az a jóléti javakhoz való hozzáférés. A világ boldogabbik felén ennek nagyvonalakban három módija lenne: mindenki hozzáfér ingyér, alanyi jogon; mindenki hozzáfér, de nem mindenkinek ingyenes; mindenki hozzáférhet, ha van rá pénze, hogy a piacon megvásárolja, és akinek nincs pénze, az esetleg kaphat azoktól, akinek van, ha jut, jut, ha nem, nem alapon. Az elsőhöz törvényszerűen kötődik egy magas elvonás, a másodikhoz egy közepes, míg a harmadikhoz értelemszerűen egy alacsony. Már ugye ott, ahol volt elég idő ahhoz, hogy az adott társadalomban uralkodó attitűdökhöz hozzáigazítódjon az azzal kompatibilis hozzáférési mód az említett jószágokhoz. Nálunk ez is egy kicsit furcsán alakult, ugyanis mi egy öszvér rendszert szeretnénk, a skandináv típusú hozzáférést Egyesült Államok- típusú elvonási mértékkel. Belátható, hogy ez a mi modellünk is működőképes, már ugye azzal a feltétellel, hogy mindig lesz valaki, aki a különbözetet finanszírozza. Ha hitelből, hát úgy, egy nap a világ. Az elmúlt két évtized szinte teljes mértékben erről az önbecsapásról szólt, és talán azt se merik ma már sokan vitatni, hogy a fidesz elmútnyócévi elkúrása is leginkább abban érhető tetten, hogy a kommunikáció és a propaganda összes eszközével ezt a súlyos hazugságot terjesztette: jár mindenkinek, és aki fel meri tenni a „miből?” kérdést, az nemzetáruló.
Most pedig mit látni? Hogy a nyolc év alatt enkezükkel magukra lapátolt szarhegy alatt fuldokolnak.
Hasadna ketté az ember amikor hallja őket, amikor jelennek meg a mindenféle ötletelések arról, hogy akkor kik is legyenek hát azok, akiknek mégse járna, mert hát háborog az ember igazságérzete, vágná őket pofán egy vemhes portakocával, hogy basszátok meg, nyócéven keresztül ennek pont az ellenkezőjét pofáztátok, de ugyanakkor bármennyire is fájdalmas mégiscsak be kell látni, hogy tényleg nem nagyon mehet így tovább, mert máról-holnapra bármelyik pillanatban beállhat az, hogy nem lesz aki finanszírozza. Nehéz lenne abban bízni, hogy az elvonások mértékét növelni lehetne érdemben, így mindenképpen benne érdemes tartani a közgondolkodásban azt is, hogy a hozzáférés korlátozása nem egy ördögtől való gondolat. Milyen kár, hogy a fidesz elmútnyócéve miatt erről érdemben közbeszélni jó eséllyel újabb nyolc évig nem fogunk tudni, pedig nagyon nem ártana.
Jó lenne végigvenni a lehetőségeket, átgondolt, koherens érvekkel megtámasztani azt, hogy a jóléti alrendszerek közül melyikhez korlátozzuk erősebben és melyikhez kevésbé a hozzáférést, hiszen némi mozgástér mindig akad, lehetne például érvelni az oktatási rendszer elsőbbsége mellet az egészségügyivel és a szociális ellátóval, valamint azt is érdemes lenne végiggondolni, hogy a hozzáférésért cserébe elkért ellentételezést hogyan tegyük valamiképpen arányosabbá és igazságosabbá. Olvasom a mindenféle ötleteléseket a felsőoktatásról, és erős tőlük bennem az ambivalencia. Nehéz lenne nem látni azt, hogy manapság elég sokat pocsékolnak ebből a felsőoktatás nevű közjószágunkból a fiatalok, de valahol azt is látom, hogy ennek az okai nincsenek eléggé alaposan megvizsgálva, hanem szokásunk szerint zsigerből rányomunk valamiféle közepesen semmitmondó sztereotípiát (lusta, csak állandóan bulizó diákok, például) és már el is van intézve, van kit utálni és így már igazságosnak is véljük a megszopatásukat. Gyanúm szerint egy alaposabb kutakodás során meglepően tapasztalnánk, hogy ennek azért számtalanabb és szerteágazóbb okai vannak, csak hát ugye ha nevesítenénk ezeket az okokat, akkor azonnal adódna a kérdés is, miszerint miért is nem oldjuk mi meg ezeket a problémákat??? A „lusta, állandóan csak bulizó diák” ebből a szempontból tényleg jobb magyarázat, mert ebből semmi komolyabb tennivaló nem következik, széttárjuk a kezünket, ez van, ezek ilyenek, nincs mit tenni, fátum, sorscsapás, morbus hungaricus.
Pedig a közlegelőn való tartózkodást, a közjószágból történő fogyasztás korrekt, igazságos módiját nagymértékben az is elősegítené, ha a hozzáférést szabályozó eljárások, procedúrák bölcsen és igazságosan lennének megkonstruálva. Nézzük például a felsőoktatást. Manapság nem akkora nagy probléma, ha egy-egy vizsga nem sikerül, ha egy felvett kurzust már rögtön az első pár hét után ejt a diák, ha az öt éves egyetemet tíz év alatt végzi el, ha bizonyos tárgyakból éppencsak átcsúszik, és még sorolhatnám. Tagadhatatlan, hogy ez egy elég jelentős pazarlás az erőforrásainkkal. De ha úgy döntünk, hogy szigorítunk, ha a felsőoktatás nevű közjószághoz való hozzáférést korlátozzuk, akkor vajon egyúttal fel vagyunk-e arra is készülve, hogy a korlátozás eljárásai igazságosak, transzparensen igazságosak legyenek?
Például mi van akkor, ha egy adott egyetemen az adott szakot a diákok átlagosan hét év alatt végzik el, holott öt évesnek van hirdetve? Mi van az olyan vizsgákkal, amelyeket a diákok zöme rendre csak sokadik próbálkozásra bír abszolválni? Tudom, lusta, bulizó egyetemista, de vajon tényleg csak ennyi, csak ez lenne a magyarázat? Nehéz elhinni. És milyen keserves lesz akkor, ha egy olyan rendszert túrnak ki Orbánék az orrukból, amelyikben a diák ha bukott, akkor repül. Ne értsenek félre, nem azzal van bajom, ha egy igazságos procedúra során bizonyosodik be egy diáknak az alkalmatlansága és emiatt kerül ki a rendszerből, hanem csak aggódom, hogy lesz-e, tudják-e majd tényleg igazságosan működtetni ezeket a rendszereket. Ha nagy szavakkal élve egy vizsgán a gyerekem jövője múlhat, akkor én bizony elvárnám, hogy az a vizsga igazságosan legyen megszervezve. Ma ez sokszor nincs így, rengeteg a szubjektív elem, sok helyen még akkor sincs szándék valamiféle sztenderdizált teljesítmény-mérésre, ha amúgy erre lenne lehetőség. Ma még legyintünk, ha pofára osztályoznak, ha egy komplett vizsgacsoport értékelésében a legfontosabb tényező a vizsgáztató hangulati mutatója, de hogy fogjuk ezt elviselni akkor, ha ez nagyon súlyosan zsebre fog menni?
Fel vagyunk-e arra készülve, hogy egy ilyen szigorítással sok ember kezébe jelentős hatalmat adunk? Milyen procedurális garanciákat találtunk ki arra, hogy ezzel a hatalommal minél ritkábban tudjanak visszaélni? Gondoljunk bele: ott áll az ifjonc, és szinte az élete múlik azon az egy darab vizsgán. Mi védi meg őt attól, hogy a tanár ne élhessen vissza ezzel a helyzettel, ne kérhessen, követelhessen tőle tisztességtelen dolgokat? Mi garantálja azt, hogy a diák ne kerülhessen előnybe a többi diákhoz képest azzal, hogy megtalálta azt a tanárt, aki tisztességtelen dologért cserébe előnyhöz juttatja őt? Gondol-e ma erre is valaki, alakítja-e úgy a rendszert, hogy ezekre a tényezőkre is figyelemmel legyen? Meglepne, ha igen.
Sorolhatnám hosszan, de már megint minek. Zsigerből jogalkotnak majd egyet, lesz valami átláthatatlan, érthetetlen szar, amiről menet közben fog kiderülni, hogy alig működik, évekig fogják tákolgatni, pont addig, amíg jön egy újabb hatalom és üdvözülten dob ki mindent a szemétre majd kezdi elölről az egészet, vélhetőleg ugyanolyan eszetlenül, mint az összes eddigi. És nyilván nem csak a felsőoktatásban, hanem mindenhol, ahol a jólét nagy rendszereihez kell hozzáférést adni a polgárnak. Egészségügy, szociális ellátások, hogy csak a legfájóbbakat említsem. Az új paradigma valami olyasmi lesz, hogy akinek bőséggel van az hozzá fog férni mindenhez, teljes körűen, míg a többiek csak korlátozottan, de ezek a korlátok legalább megbízhatóan igazságtalanok lesznek, ahogyan az a Balkánon lenni szokott.
