Örülünk, Vincent?

Az öregek meg csak vonogatták a vállukat, nem lehet itt mit tenni, ez van, próbára tesz minket az Isten, mert szeret, és minél inkább próbára tesz annál inkább szeret, hát bassza meg, milyen isten ez az Isten, hogy gyúlna meg a kaporszakálla, mekkora egy pöcs, miért pont ezekkel a szerencsétlen öregekkel emberkedik, kóstolgasson inkább engem, aki visszaütök, de akkorát, hogy kurvaélet. Az öregek meg csak vonogatták a vállukat, nem lehet itt mit tenni, ez van, tanulj meg tűrni te is, és jobban tennéd, ha Isten nevét nem vennéd hiába a szádra.

 

Elkalandoztam, vissza hát a reumakérdés megoldásához.

 

Valamiért úgy alakult, hogy mi emberek mostanság mindent meg akarunk oldani. Lehetőleg véglegesen. Endlösung der Rheumafrage. Holott ha jobban megvizsgáljuk mit látunk? Hogy bármennyire is szomorú és kegyetlen, de időnként van az úgy, hogy egy problémának egészen egyszerűen nincs megoldása. Ilyen a reumakérdés is. Nincs megoldása. Ezzel kéne tudni szembenézni. Ami viszont cefetül nehéz, mondhatni szinte lehetetlen.

 

Szerző is megkötötte a maga fausti alkuját a patással (nem, most nem rá gondoltam, hanem arra a másikra), csak éppen nem a lelkét ajánlotta fel, hanem az ízületeit. Mefisztó teljesített, szerző megkapta a maga tíz perc boldogságát és most zokszó nélkül fizet. (a maroz család különvéleménye: Francokat zokszó nélkül, időnként hangosabban óbégat, mint féltucat halottsirató öregasszony.) Elfogadja, hogy a reuma az egy olyasvalami, amivel együtt kell élni, nincs rá végleges megoldás, tehát azt kell keresni, hogy hogyan lehet elviselni. Csak ugye ez az elfogadás, ez az, ami igen nehezen megy. Például azért is, mert vannak nagyon sokan, akiknek súlyosan érdekükben áll azt terjeszteni, hogy igenis van megoldása a reumakérdésnek. Gondoljunk csak bele, hogy a mindenféle varázsszereket, homeopátiás izéket, napkristályt árulók, a természetgyógyászok, a ráolvasók és a mindenféle vajákosok mondhatnának mást? Hát ki a fene venné meg a nem éppen olcsó portékáikat-szolgáltatásaikat, ha csak annyit ígérnének, hogy egy egészen icipicivel jobb lesz tőle? A kutya se. Nekik életbevágó annak sulykolása, hogy a reumakérdés igenis megoldható, forduljunk csak hozzájuk bizalommal, és kergessük el azokat a kóklereket, akik azt állítják, hogy nem lehet megoldani.

 

Mi pedig lelkesen elkergetjük, mert mi azokat a megmondókat szeretjük, akik pontosan azt mondják nekünk, amit hallani szeretnénk.

 

Van olyan is, hogy ez a megoldhatatlanságról szóló érv kifejezetten hülyén van interpretálva. Akinek fáj, aki szenved az teljesen érthetően kap hisztériarohamot attól, ha megpróbálják bebeszélni neki, hogy a reuma az végső soron egy kifejezetten remek valami, és nemhogy reumakérdés nincs, hanem inkább mindenki aljas, aki olyasmit állít, hogy a reuma az fájna. Á, ugyan, az nem is egy fájdalmas valami, hanem inkább habcsók. Egyenesen szeretni kell. Anyádat, azt.

 

De még annak sincs könnyű dolga, aki elismeri, elfogadja, hogy a reumásnak fáj és hogy a reumás ennek nagyon nem örül. Mit pofázik maga, hogy ezzel meg kell tanulni együttélni, bezzeg lenne maga reumás, fájna magának, rögtön nem lenne ennyire sztoikus! És úgy teljes lelki nyugalommal erre se nagyon van mit válaszolni. Igen, én könnyen beszélek, mert nekem nem fáj, de ettől még lehet igazam. Ja, lehet, csak akkor már legyen jó tüskés és dugja fel az igazát a seggébe, mondaná a reumás. Patthelyzet.

 

Pedig előbb-utóbb csak el kéne jutni oda, hogy szembe merjünk nézni a ténnyel: a reumakérdésnek nincs megoldása. Tünetileg lehet valamelyest kezelni, meg lehet tanulni együttélni vele, gondolok itt olyasmire, hogy egy reumás figyel arra, hogy ne fázzon meg, ne kapjon huzatot, ne erőltesse meg hirtelen a problémás alkatrészét és effélék. De a reumát elmulasztani nem lehet.

 

Lehet és érdemes arról vitatkozni, hogy mi okozta a reumát, mert hátha a tanulságok a következő generációkat segítenék úgy építgetni az életüket, hogy nagyobb eséllyel kerüljék el idősebb korukra a  bajt. Mondhatta volna nekem is a szülőm azt, hogy fiam, ne tedd ezt, mert nem lesz jó vége, ja, jut eszembe, mondta is, de én nem hallgattam rá. Fiatalok ritkán hallgatnak ugyanis a nettó tiltásra, nekik célszerűbb alternatívát kínálni, de olyan alternatívát, ami tényleg elérhető és tényleg valós választási lehetőség. Számomra nem nagyon volt alternatíva. Bocsánat, pontosítok: nagyon nem volt. Persze ezt is nehéz elfogadtatni, mert sokan ezt sem hiszik el, dehogy nincs alternatíva, az mindig van, lám, XY-nak is sikerült olyant találnia, ez is azt bizonyítja, hogy aki nagyon akar, az talál. Hát hogyne, csak arról kell megfeledkezni, hogy ha teszem fel egymillió emberből három XY-nak sikerül mégis, az nem rendszer, az nem egy valós és bárki számára elérhető lehetőség, hanem a kivétel. Maga a csoda. De nekünk rendszer kéne.

 

Fontos distinkció ez, mert más cselekvési stratégiákat alakít ki az ember egy olyan problémára, aminek van megoldása, mint egy olyanra, amelyiknek nincs. Ha – bármennyire is berzenkedik ellene minden procikánk – mégis elfogadjuk azt, hogy nincs megoldás, akkor talán el lehetne végre töprengeni azon, hogy hogyan próbáljunk meg együttélni a „kérdéssel”, hogyan próbáljuk meg elviselni, mit lehet tenni annak érdekében, hogy kibírhatóbb legyen. Mit tehet az, aki nem érintett, de űzi a tettvágy, valamint arra is lehetne jobban figyelni, hogy a mostani fiatalok kapjanak valódi, számukra is látható és elérhetőnek látszó alternatívát. Amitől persze úgyszintén nem oldódna meg, csak esetleg egy kicsit elviselhetőbb lenne.

 

De azzal a mítosszal, hogy a reumakérdés megoldható le kéne végre számolni.