Bár kormányunk meglepődött, egyértelmű volt, hogy az eddigi botrányos összecsapások után újabbak és újabbak fognak következni a roma és a nem roma közösségek között. Ezek generálódnak maguktól is, de ha valahol nem kellően automatikus a folyamat, ott az erre specializálódott gengszterpárt, a Jobbik szívesen rásegít egy kis botránykavarással. Valahogy számos tisztességes embernek megoldásként tudta magát eladni a Jobbik és a Gárda, pedig egyelőre nincs épkézláb javaslatuk a problémahalmaz megoldására, leszámítva a konfliktus gerjesztését, a botrány + Gárda + cigány = Jobbik szavazat = jobb megélhetés Vona Gábor etnobizniszének bevált mintája alapján.
Meglepő viszont, hogy bár a nagyon súlyos integrációs probléma felelőseit illetően komoly egyet nem értés van, majdnem konszenzusos felvetés (sarkítva), hogy komoly problémát jelentenek a jogvédők, ők idéztek itten mindent elő. Jobboldali polgártársaink zömét eleve a hideg undor fogja el, ha valaki a határon belül merészel a kisebbségek jogairól papolni (mert a határon kívül senki nem papol annyit a téma fontosságáról, mint a magyarok, és azon belül különösen a jobboldal — és egyébként abban igazuk is van, csak hát következetlenek szegények). De mostanában a nagyon tágan értelmezett ballib fórumokon is közkedvelt célponttá vált a „jogvédő”.
Már-már háromharmados az egyetértés abban, hogy ők tolták el a cigányok amúgy rendkívül hatékony integrációját, mert nem voltak hajlandóak felismerni a probléma mélységét, bagatellizálták a romák bűnözési rátáját és folyamatosan a romák jogairól beszéltek, ami ugye abszurdum egy ilyen helyzetben.
A legfőbb „bűnük”, hogy elnyomták az érdemi (sic!) társadalmi diskurzust erről a kérdésről és a PC-beszéd kikényszerítése miatt nem lehetett nekimenni ennek a problémának. Írnak ilyeneket egyébként zömével olyan fiatal (bal)liberális és jobber fiatal elemzők, akik közül igen kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy komolyan próbálták volna bevinni a közbeszédbe ezt a témát.
Természetesen nincs olyan, hogy „jogvédő”: akiket ebbe a kategóriába sorolnak, azok sokféle ideológiai alapvetéssel, szakmai tapasztalattal és gyakorlati elképzeléssel közelítik meg a kérdést — és persze jó néhányan nem „jogvédők”, hanem olyanok, akik terepismerettel igyekeznek előrevinni az integrációt. Kevés közös vonás van bennük. Az egyik, hogy nem a faji alsóbbrendűség alapvetéséből indulnak ki.
A dehonesztáló szándékkal kiterjesztett kategóriát tehát csak a vita kedvéért fogadom most el, mert ugye nagy vonalakban tényleg tudjuk, hogy kikről van szó.
Azért lep meg, hogy pont őket kiáltották ki bűnbaknak, mert kb. másfél évtizede több mint egy tucat „jogvédővel” készítettem hosszú interjút erről a témáról, és a rasszizmus egyértelmű elutasítása mellett egy másik közös nevező az volt, hogy itt iszonyatosan nagy konfliktusok lesznek, ha nem lép fel az állam határozottan.
Sőt, megkockáztatom, ha Magyarországon voltak olyan emberek, akik időben jelezték ennek a problémának a robbanóerejét, azok most nem a mitugrász Jobbikban botrányhősködnek s nem is menő újságcikkeket írnak arról, hogy milyen gáz a „jogvédő”, hanem már akkor „jogvédőként” dolgoztak. Nem a „jogvédők” nyomták el az érdemi diskurzust az elmúlt másfél évtizedben — többnyire egyedül ők voltak azok, akik erről érdemi diskurzust akartak.
Nem volt az interjúalanyaimnak egyöntetű elképzelése arról, hogy mit kellene tenni, de őket hallgatva annyi már régen világos volt, hogy 2011 gyöngyöspatai eseményei elkerülhetetlenül következnek az egymást követő kormányzatok teljes kudarcából.
Lehet, hogy a „jogvédők” elképzelései a romák integrációjáról egytől egyig tévesek voltak és nem oldottak volna meg semmit. Ám a közpolitika alakulására nem volt semmilyen lényegi ráhatása ennek a virtuális csoportnak, úgyhogy 20 évvel a rendszerváltás után aligha beszélhetünk arról, hogy itt a „jogvédők” bukásáról lenne szó.
A „jogvédőket” szapuló elemzők egyetlen újszerű felismerése és potenciálisan jogos kritikája az, hogy nem lehet tovább a szőnyeg alá söpörni a meghiúsult integrációból fakadó bűnözés és közbiztonság problémáját. De itt is részben szalmabábok ellen hadakoznak, hiszen nem volt és nincs is Magyarországon olyan, számottevő jogvédő vagy más csoport, amely tagadná, hogy mindenkinek joga van a biztonsághoz, a félelemtől mentes élethez, illetve hogy az államnak ezt biztosítania kell származástól függetlenül és szemben mindenkivel, aki ennek megsértésére törekszik. Legyen ez a nem roma származású huligán vagy roma származású suhanc.
A közbiztonság, illetve a félelem eluralkodásának elhanyagolása nyilván komoly mulasztás volt, és ezért mindenki (beleértve a „jogvédőket” is) felelős, már amennyiben egyénileg nem hívta fel erre a figyelmet (részben igen). De egyfelől a „jogvédők” színen voltak és nyomták az integrációs eszköztár kiszélesítésének mantráját már sokkal azelőtt, hogy a közbiztonság a problémahalmaz egyik domináns elemévé vált volna. Lehet, hogy tévednek, de empirikus tapasztalat hiányában joggal vélhetik úgy, hogy ha valóban az általuk javasolt irányvonalon aktiválódott volna a semmirekellő magyar politika és állam, akkor nem fajultak volna idáig a dolgok.
Másfelől változatlanul messze nem elégséges a problémák megoldására a közbiztonság erősítése. Szükséges, de nem elégséges. Akinek egy csepp esze van, az tisztában van azzal, hogy a rendpárti fellépés önmagában nem tudja ezt a problémát kezelni. Ha valós megoldásokról van szó (és reálisan ezek is csak több évtizedes távlatban enyhíthetik számottevően a problémát), akkor az nem képzelhető el segítő állami beavatkozás nélkül, érdemi, külön az integrációra irányuló foglalkoztatás-, oktatás-, egészségügy- stb.-politika nélkül. Ez a legfőbb érdemi vita, amit a máig sem vállal fel se a politika, se a „jogvédőket” szapuló értelmiség.
