Meg az ellenkezőjét is. Hej, szép kádári idők, amikor megírta az újság, hogy leraktuk a szocializmus alapjait, amiből mindenki tudta, hogy szorgos kezek épp most szedték fel az utolsó lapát cementet, hogy beépítsék balatoni nyaralójukba. Meg amikor megtudtuk az újságból, hogy Kazincbarcikán új óvodát nyitottak, amiből mindenki tudta, hogy tényleg. De nem írta az egyik újság, hogy az ellenforradalmi elemek megtámadták a pártházat, míg a másik azt, hogy a pártházból minden ok nélkül lőni kezdték az előtte sétáló gyalogosokat.
A szabad sajtó egyszerűen remek, mert önálló gondolkodásra készteti az olvasókat. Mindenki előre eldöntheti, mi az igazság, és ennek harcosan hangot is adhat a kocsmában, utcán, otthon és az Országházban. Mindenki lobogtathatja a véleményének, álláspontjának megfelelő orgánumot, amelyik precízen megírta, hogy nem más történt, mint amit a lobogtató állít.
Gyöngyöspatán a cigányok megtámadták a békésen sétálgató embereket. Gyöngyöspatán a nácik megtámadták a cigányokat. A jelesebb orgánumok, melyek hallottak susmorogni valahol valami olyat, hogy a tényeket kendőzetlenül kell közölni, a nehezebb utat választották; leírták azt is, hogy a Pistike verekedni kezdett, meg azt is, hogy a Pistike csak visszaütött. Végtére is mi közük nekik ehhez? Hol van az megírva, hogy nekik olvasót kell veszíteniük egyoldalú álláspont hangoztatása miatt? Ki kötelezhetné őket, hogy kiküldjenek a helyszínre egy újságírót, aki azt és csakis azt írja meg, amit személyesen tapasztal? Még meg találnák verni a helyiek a kotnyeles újdondászt!
De semmi baj. Ez még mindig jobb, mintha senki egy szót se olvashatna az eseményekről. Mert rendesebb pártállami időkben komplett bányászfelkelések hírét lehetett városhatáron belül tartani, ami nem jelenti persze azt, hogy most rendetlen pártállami időket élünk, csak azt, hogy a jelen hatalom még nem találta meg a szert az információ korrekt korlátozására.
Persze ez a tohuvabohu azt is jelentheti, hogy az államnak segédfogalma sincs arról, mi a francot kellene itt csinálnia. Oké, odavezénylünk párszáz rendőrt, na de kire lőjenek, kit viperázzanak, gumibotozzanak meg? Mert akárkit is, jönnek azonnal nagy szájjal a sajtókok, hogy nálunk verik a négereket. S még oda is züllhet a világ, hogy ezt valamelyik külföldi csahosmédia sötétben bujkáló firkásza szeme — kamerája — láttára tennék. A rendőr áll és megszólalni nem mer, döbbenet által a szív ere fagy, szó bennszakad, hang fennakad: KI SÉRTETT ITT TÖRVÉNYT? Melyik Pistike mivel, mikor, hogyan?
A rendőr nem támaszkodhat az újságra, ami azt írja, hogy a cigányok terrorizálják a falu békés népét, és azt is írja, hogy a verőlegények terrorizálják a falu békés cigányságát. A politikusokra se hallgathat, akik ugyanezt a két dolgot mondják, valószínűleg, mert ők is olvasnak újságot. Az újságíró megkérdi a főrendőrt, leírja, amit az mond, és ezzel befejezettnek nyilvánítja a dolgot. Nem készül fel a helyszínen, nem tételezi fel, hogy a főrendőr esetleg hazudhat is, tehát nincs muníciója, hogy a válasz elhangzásának pillanatában visszalapátolja a szart a lóba. Az újságíró mostanság nem tudja, hogy csak olyat szabad kérdezni, amire eleve pontosan tudja a választ. Hogy csak úgy szabad kiállni a tollal-mikrofonnal, hogy előre felkészül minden lehetséges válaszra, és ha hazugságot észlel, a nyilatkozót azonnal szembesíti a tényekkel. De hát ez strapás, nem beszélve arról, hogy milyen kellemetlen, ha a riport után két nappal kirúgják a feleségét a munkahelyéről. Így aztán marad az a felállás, hogy az újságíró kérdez, a főrendőr/politikus hazudik valamit — vagy sem — az olvasó meg másnap tudja meg egy másik újságból, hogy mi is a hazugság tárgya. Ami ugye lehet, hogy nem is hazugság, mert a politikusnak/főrendőrnek nem is adatott meg a lehetőség, hogy meg/kimagyarázza a dolgot. Az újságíró politikusfüggővé vált. Már akkor leteszi a fegyvert, amikor a kérdést felteszi. Ha a riportalany hazudik, bólogat, ha mellébeszél, hagyja, ha nem hagyja, akkor eltűri, hogy az leugassa, hogy ő arról beszél, amiről akar.
Mikor 2006-ban forradalom volt hazánkban, az újságírók tudták, mi a dolguk. Legalábbis a HírTV, amely megszerezte a tévészékház előttről sugárzásra a műholdkapcsolatot, amit 24 órával a sugárzás kezdete előtt kell igényelni. Így egyedüliként és egyenesben dicsőíthették a spontán szerveződött forradalmi ifjúságot, amely a Fradit az első osztályban és a tévé székházát lángokban akarta látni. A lemaradt orgánumok meg szidták a csürhét, amely felgyújtotta a tévét és ellopta Mazsolát. Akkor a rendőrség szintén nem tudta, mihez kezdjen, ami persze nem a sajtó hibája, mint ahogy most se tudja, és ez ugyancsak nem az újságok rovására terhelhető. Ez az újságírói rend mindenesetre kanonizálódott. Akit előre megfüleselnek, az ott van, és az azt írja, amit a füles szolgáltatója megrendelt. A többi meg kapkod.
Mi, újságolvasók innen a távolból csak ülünk és nézünk ki a fejünkből, mantrázzuk a prekoncepcióinkat azután is, hogy azokon rég túllépett az élet, mert dunsztunk sincs a valóságról. Mert hát igazság az számtalan létezik, de valóságból csak egyetlenegy van. Igazsága van annak a nyilas trógernek, amelyik a helyszínre utazott cigányt ölni, igazsága van a cigánynak is, amelyik ezt valamiért nem szeretné hagyni, és igazsága van a rendőrnek is, amelyik fejit vakarva áll a kettő között (bár inkább egy kicsit messzebb, kívül a tűzvonalon), és van igazsága az újságírónak is, aki szerint sokkal színesebb és borzongatóbb az igazságot írni, mint a valóságot.
