Nem, nem róla szól. A Heti Válasz szokott ilyen címeket adni: Ez gyors volt. Lemondott a miniszter! (a paraguayi). Kipróbáltam, milyen: szuper. Dévényi Böbét csókoltatom.
A színdarab, ami nem Orbánról szól, Cziczó Attila: Gyenge vagyok című darabja, tegnap láttuk. Attila a barátunk, és a Fészek Színház kétméteres (tényleg) író-rendezője, a Fishmojo együttes gitárosa, és a népszerű Galambketrec című könyv szerzője.
http://www.cziczo.hu/gyengevagyok/
Tegnap este megígértem neki, hogy írok erről, és tényleg fogok írni. Annak ellenére, hogy nem Orbánról szól.
Manapság ha színházakról esik szó a blogokon, az általában valamilyen politikai őrjöngés miatt van: színigazgatókról szoktak írni, nem színházakról. Addig érdekes, amíg köze van a napi vircsafthoz. Pedig színházba járni jó. Lehet róla beszélgetni. Kellenek olyan dolgok, amelyekről beszélgetni tudunk. A politikáról beszélgetés nem számít. Az egyre kényszeresebb, egyre fájdalmasabb és unalmasabb.
Az ember nem ír színdarabot. Nem áll neki sugárhajtású repülőgépet vezetni, Chopin -zongoraversenyt játszani, nem emel bele a kétszáz kilóba. Attila írt egy színdarabot, egy igazi színdarabot. Sok darabot írt már fiataloknak, végülis ez a foglalkozása, az Új Színházban is játszottak már, de ez akkor is más. Ez egy olyan igazi színdarab, igazi profi színészekkel, olyasféle, amit az Albee meg Tennessee Williams szokott írni, és az ember szinte sohasem Albee vagy Tennessee Williams. Ez az élet rideg szabálya. És néha mégis kell írnia egy színdarabot, és én erről a tényről írok most, mert ez érdekel. Az, hogy ma is választható az az élet, hogy az ember színházat csinál semmiből. Egyáltalán az, hogy csinál valamit. Nem csak úgy leéli, lepanaszkodja, leadminisztrálja az életét, hanem színházat csinál. Ez a csinálás dolog izgat. Ez a politizálás dolog ellentéte.
Az a szép a színházban, hogy tétje van. Ezen a szinten is tétje van már. Harmincnégy néző előtt is. Ez a kicsi színház nem érhet a Katona, az Örkény vagy a Nemzeti nyomába, bár Andai Kati jelenleg a Nemzetiben játszik, Stubnya Béla pedig akármelyik színházban játszhatná a különös karaktereit, a pantomimes múltjával. Ez a kicsi színház sokkal jobb mint a Madáchban odakent tét nélküli gagyi, amiről csak az jut az embernek az eszébe, hogy a pénznek igenis van szaga, és nem túl jó.
Észrevették már, hogy nincsenek történeteink? A franciáknak vannak, az amerikaiaknak vannak, a svédeknek is vannak, de nekünk az utóbbi időben elfogytak a történeteink. A magyar film legnagyobb problémája, hogy nincsenek olyan történetek, amelyeket elmesélhetnénk. A mai magyar emberről azt gondoljuk, hogy ő érdektelen, akiről eleve nem lehet filmet csinálni, színdarabot írni — maximum, ha szétdrogozza az agyát, ha feldarabol valakit, vagy véletlenül tényleg ő az Orbán Viktor, és akkor legalább a híradóban mutogatható. Az a fasiszta öregember, a Csurka István, a hetvenes években remek történeteket tudott írni, egy egészen szomorú korszakban, amikor valahogy mégis volt még pár történet.
A blogokban, amelyeknek amúgy történetekről kellene szólniuk, Orbán Viktorról van szó, mindenféle Orbán Viktorokról, jobb esetben valamilyen szilvával töltött sültmadárról. A televízió megszűnt történeteket közvetíteni, legalábbis a mi történeteinket nem közvetíti. Ezekben a kis színházakban mernek történeteket mondani. Ahogy Albee és Tennessee Williams. Jó, nem pont úgy, de mégis. Még negyvenöt percig a Magyar Kultúra Napja van. Bye :))
